A 2000-es évek elejére jelent meg intézményesen is (könyvek, tanszékek, képzések formájában) a pszichológiában az a már régóta meglévő igény, hogy a patológiás, a normálistól eltérő mellett legyen kutatás tárgya az is, ami pozitív, ami több – az ember erősségei, erényei. Ennek az irányzatnak lett pozitív pszichológia a neve.

Mivel az ’50-es évek óta létezett már diagnosztikus kézikönyv, ami a mentális zavarokat osztályozta, ezért adta magát, hogy kidolgozzák ennek a pozitív (ellen)párját. Így született meg 2004-ben az emberi értékek, erények és erősségek leltára (a könyv címe az Character Strengths and Virtues).

Ezekkel a pozitív tulajdonságokkal foglalkozó kutatási és gyakorlati irány egyik célja az, hogy meghatározza, mely személyiségjegyek segítik az élet nehézségeivel való megküzdést. Itt egészen ismert dolgokra kell gondolni: optimizmus, humor, kreativitás, bátorság, hála, remény, stb. Az összesen huszonnégy ilyen erényt erősségek hat csoportjába lehet sorolni.

Akit érdekel a téma, annak érdemes a pozitív pszichológia sztárszerzőjének, Martin Seligmannak magyarul is megjelent könyvével kezdeni (Autentikus életöröm). Magyarországon nagyon hamar megjelent egyébként ez az irányzat. Az ELTE Személyiség- és Egészségpszichológiai Tanszékén Oláh Attila már 2001-től képviseli ezt a témát (van Pozitív Pszichológiai Labor is!), és később Szondy Máté, Nagy Henriett és munkatársaik vitték és viszik tovább (más egyetemeket természetesen mások is kutatják a témát.)

A remény, mint erény

A pozitív pszichológiai fogalmakkal kapcsolatban gyakran az az érzés támadhat, hogy nagyon általánosak, mindenki ismeri őket, még tudománytalannak is hangozhatnak. Azonban az elmúlt közel húsz évben ezeket a mindennapinak hangzó jelenségeket nagyon is pontosították, mérhetővé tették, megvizsgálták a személyiségben, az ember viselkedésében betöltött lehetséges szerepeiket, és egyre többet tudunk arról is, hogy milyen más tényezők befolyásolják ezen erények jelenlétét és működését.

Úgy tűnik ezek alapján, hogy a reménynek két fő összetevője van. Mindkettő a tervezéssel, a cél elérésével van összefüggésben. Az egyik komponens az a képességünk, hogy célunk elérésére egy tervet tudunk felállítani, a másik pedig, hogy megvan a motivációnk (mozgatórugónk, tettrekészségünk), hogy ezt a tervet véghez is vigyük. Tudományosan megfogalmazva ez a remény. Hogy hangzik?

Aztán még azt is tudjuk róla, hogy lehet erős meg gyenge, és akkor a legerősebb, ha egy fontosnak tartott célunk elérésének valószínűsége közepes. Tehát se nem túl valószínű, se nem teljesen lehetetlen – reménytelen, ugye. Az, hogy egy célt elérhetőnek gondolunk vagy sem, azt egy sor tényező befolyásolja. A célok és a megoldandó problémák gyakrabban inkább összetettek.

Például egy fiatal egyetemista nagyobb függetlenséget szeretne szüleitől, el szeretne költözni otthonról. Vagy valaki elbizonytalanodik a hivatását, karrierjét illetően és azon gondolkodik, hogy merre, hogyan tovább? Ezek elég összetett, bonyolult problémák és ennek megfelelően részletes tervekre is van szükség. Ezekhez pedig szükség van a komplex kérdések kezelésének képességére, hogy képesek legyünk a nagyobb, homályosabb, távolibb, ködösebb problémákat lebontani kisebb, jól meghatározható méretű lépésekre. Azt, hogy mennyire tudjuk ezt végrehajtani, függ az elvont gondolkodási képességünktől is.

Egész pontosan, a remény felcsillanásához az szükséges, hogy tudjunk felállítani egyértelmű célokat, ezekhez tudjunk megoldási stratégiákat kidolgozni, érezzünk motivációt ezek kidolgozásához és a cselekvéshez, valamint, hogy a jelentkező akadályokat inkább kihívásként észleljük.

Ezen lépések egyike sem könnyű, viszont könnyen csüggedhet el valaki a célhoz vezető úton bárhol. Lehet, hogy valaki a célt tisztán látja, de számos akadályt érez. Valaki a célt látja, de valamiért csak nem érez motivációt a cselekvéshez. Megint más motivált a cselekvésre és a célt is világosan látja, tettre kész, de közben ki tudja, hogy valójában mire is motivált.  A cél, amit százszor leírt már e-mailben a feleségének, férjének, élettársának, kimondott a szüleinek, kollégáinak, az vajon egybecseng-e a lelke mélyén lévő célokkal?

Öngyilkosság és remény

Miközben a reményre való képesség, a remény megléte, mint pozitív többlet jelenléte védőfaktor, a lélek immunitásának egyik fontos része, addig hiányának következményeivel is kell számolni. A fent olyan röviden leírt „remény stratégia” pont elég bonyolult és sok tényezős ahhoz, hogy itt-ott, vagy akár több helyen is zökkenő legyen.

Még a pozitív pszichológia megjelenése előtt felmerült, hogy a remény hiánya, a reménytelenség az öngyilkosság egyik fontos rizikótényezője. Olyannyira így van ez, hogy az öngyilkossági veszély felmérésekor (interjúban, klinikai vizsgálatban vagy tesztekben) külön, konkrét kérdés vonatkozik a reménytelenségre.

A depresszió az öngyilkosság első számú rizikótényezője. Az öngyilkos viselkedés egyik fő magyarázó modellje - a kognitív modell - szerint pedig három tényező befolyásolja a depresszív hangulat kialakulását: az egyén önmagáról kialakított negatív képe, a világra vonatkozó negatív gondolatok („az emberek igazságtalanok, a világ kiszámíthatatlan és veszélyes”), valamint a negatív jövőkép („semmi sem sikerül”).

A jövőre vonatkozó negatív gondolatok, hiedelmek pedig fokozzák a reménytelenség érzését, a depressziós állapot jellemzője a reménytelenség. Sőt, még az is valószínűsíthető, hogy a reménytelenség érzése magában jobb előjelzője az öngyilkos viselkedésnek, mint a depresszió.

A reménytelenség továbbá gátolja a segítségkérést is. A reménytelenséget átélő ember a világot veszélyesnek, az embereket elutasítónak, saját képességeit rossznak érzékeli, inkább érzi egyedül magát, ezért – érthető módon – segítséget is nehezebben fog kérni, hiszen reménytelensége ebben is meggátolja. Arról pedig korábban már itt a blogon is írtunk, hogy az elszigeteltség érzése, az egyedüllét az öngyilkossági veszélyt növeli.

Remény a reménytelenség érzésének csökkentésére

Depresszióban a reménytelenség felerősödik, a célok, a tervek bizonytalannak érződnek, a feladatok hatalmasnak látszódnak. Ha a kognitív pszichológia modelljét vesszük alapul, vagyis, hogy a depresszió, a reménytelenség elsősorban kognitív (azaz információfeldolgozási) zavar, amely negatív érzelmeket eredményez, akkor ezen a negatív információfeldolgozási stíluson lehet korrigálni. A reménytelenség érzésének csökkenését segítheti a problémamegoldó készségek fejlesztése.

Ezt célozza meg egy nyolc lépcsős, nyolc alkalombólból álló tréning, a Problémamegoldó Tréning (PMT). Célja a pozitívabb probléma orientáció kialakítása, amely alapján a személy úgy élheti meg, hogy az előtte tornyosuló feladatok, célok átláthatóbbak, megközelíthetőbbek, saját magát képesebbnek érezheti ezek kezelésében (itt egy Prezi prezentáció a Problémamegoldó Tréningről).

Az öngyilkosság, önsértés megelőzésében szükség esetén a gyógyszeres terápia mellett a megfelelő pszichoterápiának is fontos szerepe van, erről itt olvashat. Itt pedig bővebben olvashat a problémamegoldó térningről és a dialektikus viselkedésterápiáról.

Ha ön vagy valaki a környezetében krízishelyzetben van, hívja mobilról is a 116-123 ingyenes lelkielsősegély-számot! 

-BM

A Lelki Egészség Világnapja kapcsán megjelent egy cikk, amiben dr. Németh Attila és dr. Purebl György pszichiátereket kérdeztek a pszichiátria jelenlegi hazai állapotáról, és arról, hogy mi várható az öngyilkosság megelőzésben. Egy összefogott szuicid prevenciós stratégiára itthon is nagy szükség van, mert - az Egészségügyi Világszervezet (WHO) adatai alapján - jelenleg 28 nemzetnek van ilyen - és Magyarország eddig nem szerepelt a listán.

A depresszió az egyik leggyakrabban diagnosztizált betegség az egészségügyi alapellátásban. Nem csak a hangulat, hanem a gondolkodás, érzelmek, a magatartás zavarával, valamint testi betegségekkel is együttjár. Szövődményei (pl. túlzott alkohol- és drogfogyasztás, öngyilkosság, asztma, cukorbetegség, szív-érrendszeri betegségek) pedig súlyosak lehetnek.

A felnőtt lakosság 15%-a esik át élete során súlyos (major) depresszión.

A testi betegségekhez (pl. stroke, infarktus, cukorbetegség) társuló depresszió pedig rontja a prognózist. A major depresszió a rokkantosításhoz (leszázalékoláshoz) vezető leggyakoribb ok.

Közeledik szeptember 10., az Öngyilkosság Megelőzés Világnapja (#WSPD). A 2003. óta tartott világnapnak többek között egyik célja az öngyilkossággal kapcsolatos tévhitek, mítoszok elleni harc. Sok ilyen tévhit van, Thomas Joiner ezekről egy egész könyvet is írt. 

Öt nagyon gyakori tévhit:

1. "Az öngyilkosság egy agresszív, dühös cselekedet vagy bosszú"

Bár igaz lehet, de egyáltalán nem gyakori. A düh vagy bosszúvágy rizikótényezők lehetnek. A legtöbb dühös ember sosem követ el öngyilkosságot...és az öngyilkosok nagy része nem dühből követi el tettét.

2. "A legtöbb öngyilkos ír búcsúlevelet"

Valójában háromnegyedük nem. Meglepő módon néhány búcsúlevélben a negatívak mellett pozitív érzések is megfogalmazódnak.

3. "Ha valaki meg akarja ölni magát, nem lehet megakadályozni"

Az öngyilkosság megelőzhető (pl. ennek egyik leghatékonyabb módja, ha megtanuljuk felismerni a veszélyeztető jeleket). A statisztikák azt mutatják, hogy a hidak korlátainak megerősítése, a fegyvertartás és a kiváltható gyógyszerek számának korlátozása az öngyilkosságok számának csökkenését eredményezi. A halálvágy és az élni akarás egyszerre lehetnek jelen, és egy öngyilkossági kísérlet nem jelenti azt, hogy később valaki újra próbálkozik majd. Még a legsúlyosabb depressziós személynek is vegyesek az érzései a halállal kapcsolatban, a legutolsó pillanatig ingadozik az élni és meghalni akarás között. A legtöbb öngyilkos nem akarja a halált. A lelkifájdalmat akarja megszüntetni.

4. "Csak figyelemfelketés, nem kell komolyan venni"

Gyakori tévhit, hogy "aki mondja, az úgysem teszi meg". Ha valaki öngyilkossági szándékáról, gondolatairól beszél, azt komolyan kell venni. Utánkövetéses kutatások szerint, ha öngyilkossági kísérleten már átesett személyeket bizonyos időközönkét levélben vagy telefonon szakemberek felkerestek és egészségi állapotukról érdeklődtek, akkor kisebb valószínűséggel próbálkoztak ismételten öngyilkossággal. Továbbá, az öngyilkossági veszély egyik legfőbb figyelmeztető jele az, ha valaki beszél öngyilkossági gondolatairól, esetleg szándékáról.

5. "Az öngyilkosságot elkövetők azok, akik nem voltak hajlandók segítséget kérni"

A felmérések szerint az öngyilkosságot elkövetőek 55-60%-a orvosi segítséget kér a tettét megelőző hat hónap során. Ez konkrétan azt jelenti, hogy ezek az emberek a haláluk előtti fél év során bekerülnek az egészségügyi ellátórendszerbe, azaz jelentkeznek háziorvosuknál, pszichiáterüknél stb. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy ezen alkalmakkor ők beszéltek is öngyilkossági gondolataikról. Mégis, az biztos, hogy aki öngyilkossági krízisben van, az - az esetek döntő többségében - jelzi környezetének, hogy "valami baj van".

(A cikk szerzője Bérdi Márk, a Péterfy S. u. Kórház Krízis Intervenciós és Pszichiátriai Osztály pszichológusa.)

Az öngyilkosságról mindenkinek van véleménye. Nagy érzelmeket, indulatokat tud kiváltani a téma. A történelem során mindenféle reakció született már az öngyilkosságra: harag, düh, empátia, szimpátia, lenézés, felmagasztalás, hősiesség, morális vagy vallásos megbélyegzés. Ma az öngyilkosság a szociológia, pszichológia, pszichiátria, antropológia és filozófia tárgya - mindegyik tudomány más-más fontos szemszögből vizsgálja a problémát. Az öngyilkosság vagy öngyilkos viselkedés neurológiai, genetikai háttere mellett egyre többet tudunk az öngyilkossággal együttjáró mentális állapotok jellemzőiről.

Az öngyilkossággal kapcsolatban gyakran felmerül egy (morális) probléma, amely így fogalmazható meg: léteznek olyan - környezeti és lelki - körülmények, amelyek között az öngyilkosság morálisan igazolható? És ha igen, melyek ezek a körülmények? Továbbá, meg kell-e akadályozni az öngyilkosságot? Az államnak büntetnie (kriminalizálnia) kéne az öngyilkosságot, vagy megpróbálnia megelőzni? Lehet az öngyilkosság racionális vagy megfontolt? 

Ha megpróbálunk válaszolni a fenti kérdésekre, akkor fontos tisztázni, hogy

pszichiátriai, pszichológiai szempontból mindenki - vagy szinte mindenki -, aki öngyilkosságot követ el vagy akar elkövetni, mentális zavarban szenved.

A pszichés betegségek hullámzó mértékben befolyásolják a gondolkozást, az ítélőképességet, ezért ilyen állapotokban eleve kérdéses az akarat szabadsága. Olyan lelkiállapotokról van szó, amelyek nagy része kezelhető. Sok esetben (pl. depresszív hangulatzavar, borderline személyiségzavar) a betegség egyik fő szubjektív tünete a változatlanság, “beleragadottság”, reménytelenség, kilátástalanság, üresség érzése, az egyén saját maga felé forduló tehetetlen dühe, és ezekben az állapotokban megnőhet a halálvágy is. 

De ezek az állapotok változnak,

és az a késztetés, hogy egy ember megölje magát, legyen bármilyen erős is, nem állandó. Egy több éves utánkövetéses vizsgálat kimutatta, hogy tíz öngyilkossággal kísérletező közül kilenc később nem öngyilkosságban fog meghalni. Erre mondhatná valaki azt, hogy “de ők biztos nem is gondolták komolyan”. Azonban egy másik, szintén utánkövetéses vizsgálatban a fentihez hasonló eredményeket találtak orvosi értelemben ‘súlyos’ (un. violens) öngyilkossági kísérletek - pl. vonat elé ugrás - túlélői esetében is.

Tehát 90%-a azoknak, akik olyan módszert választottak, mely nagy valószínűséggel alkalmas a saját élet kioltására, később (20-30 éven belül) sem próbálkoztak újra öngyilkossággal, nem öngyilkosságban haltak meg.

Ahogy Albert Camus írja a Sziszüphosz mítoszában: “Az ember ritkán lesz öngyilkos hideg megfontolásból”. Öngyilkossági késztetés felerősödésekor egy sajátos lelkiállapot van jelen, amikor minden reménytelennek látszik, a gondolkodás beszűkül, erős elhagyatottság és reménytelenségérzés alakul ki, és összességében egy éppen akkor dominánssá váló személyiségrész válik a gondolkodás és cselekvés irányítójává. 

Bár sok öngyilkos személy hosszú időt tölt saját halálának megtervezésével, ugyanakkor 

a végső döntés szinte mindig egy impulzív cselekedet.

Egy ilyen állapotokban elkövetett öngyilkossági kísérletkor a személynek nagyon nehéz mérlegelnie - racionálisan végiggondolnia - halálának véglegességét.

Autonómia, szabadság, racionalitás

Ha így gondolunk az öngyilkosságra, akkor a döntés, az akarat szabadsága mit jelent? Öngyilkossági szándék hallatán, ha valaki azt mondja, hogy ‘ez az ő akarata, szabadon tesz magával bármit, amit szeretne, én tisztelem az akaratának szabadságát’, akkor ezzel valójában lemond egy másik emberről. Egyetért azzal, hogy ezek a negatív lelkiállapotok értéktelenek (szemben az értékes pozitív lelkiállapotokkal), és nem fognak változni, meg lehet semmisíteni őket. 

Manapság sajnos divatos a szabad akarat mindenek feletti tiszteletbentartására, és olyan pszichiáterek mint Thomasz Szasz vagy David Laing elméleteiből önkényesen válogatott gondolatokra hivatkozni a pszichés zavarok kezelése esetében, ami akár odáig is vezethez, hogy a terapeuta végignézi páciense öngyilkosságát. 

Hibás összekeveri a személy önállóságát, szabadságát, autonóm döntését az éppen egy adott pillanatban uralkodó, belső és külső (környezeti) állapotok hatására dominánssá váló személyiségrésszel. Akutan olyan érzések, gondolatok, késztetések hatása alatt áll az öngyilkosságot megkísérelő ember, amely messze nem egyenlő a teljes személlyel. A megsemmisülés vágya sokszor egy meghatározott énállapothoz vagy szerephez kötődik.

A halálvágyat átélő személy leginkább a környezeti és belső (pszichés) történések feletti kontroll vesztettség élményétől szenved.

Az öngyilkossági kísérlet - nagyon sokszor - ennek a kontrollnak a visszaszerzésére irányul. Az akarat szabadságának kérdése a dolgok feletti kontroll érzésének a kérdése is egyben.

Azonban a szabadság érzése fokozatbeli kérdés. Ahogy a mentális állapotok, vagy az azokat tartalmazó éppen domináns személyiségrész is dinamikusan változik, úgy a halálvágy is.

Téves az a hiedelem, hogy az öngyilkosságot fontolgatók, öngyilkosságot megkísérlőknek nincsenek jövőre vonvatkozó terveik.

Csaknem minden túlélő arról számol be, hogy a kísérlet után, de sokszor már a kísérlet közben meggondolta magát, nem akar már meghalni, megbánta tettét. Ez történik például Az ember, akit Ovénak hívnak főszereplőjével is. Akinek a példája azért is illik ide, mert ő nem “csak” saját belső állapotaival vívódik, hanem környezetével is, és pont ez a környezet az, amely újra és újra befolyásolja Ove öngyilkossági kísérletét.

Az öngyilkosság a legritkább esetben sem egy racionális, végiggondolt, szabad cselekedet.

Nem arról van szó, hogy az öngyilkosság a személy saját pszichológiai jóllétének racionális értékelésén alapszik. Ebből az is következik, hogy az öngyilkossági kísérlet megakadályozása mellett komoly érvek szólnak, és nincs jogunk ahhoz, hogy ne tegyünk annak megakadályozása érdekében.

(A cikk szerzője Bérdi Márk, a Péterfy Sándor Utcai Kórház Krízis Intervenciós és Pszichiátriai Osztály pszichológusa)