A 2000-es évek elejére jelent meg intézményesen is (könyvek, tanszékek, képzések formájában) a pszichológiában az a már régóta meglévő igény, hogy a patológiás, a normálistól eltérő mellett legyen kutatás tárgya az is, ami pozitív, ami több – az ember erősségei, erényei. Ennek az irányzatnak lett pozitív pszichológia a neve.

Mivel az ’50-es évek óta létezett már diagnosztikus kézikönyv, ami a mentális zavarokat osztályozta, ezért adta magát, hogy kidolgozzák ennek a pozitív (ellen)párját. Így született meg 2004-ben az emberi értékek, erények és erősségek leltára (a könyv címe az Character Strengths and Virtues).

Ezekkel a pozitív tulajdonságokkal foglalkozó kutatási és gyakorlati irány egyik célja az, hogy meghatározza, mely személyiségjegyek segítik az élet nehézségeivel való megküzdést. Itt egészen ismert dolgokra kell gondolni: optimizmus, humor, kreativitás, bátorság, hála, remény, stb. Az összesen huszonnégy ilyen erényt erősségek hat csoportjába lehet sorolni.

Akit érdekel a téma, annak érdemes a pozitív pszichológia sztárszerzőjének, Martin Seligmannak magyarul is megjelent könyvével kezdeni (Autentikus életöröm). Magyarországon nagyon hamar megjelent egyébként ez az irányzat. Az ELTE Személyiség- és Egészségpszichológiai Tanszékén Oláh Attila már 2001-től képviseli ezt a témát (van Pozitív Pszichológiai Labor is!), és később Szondy Máté, Nagy Henriett és munkatársaik vitték és viszik tovább (más egyetemeket természetesen mások is kutatják a témát.)

A remény, mint erény

A pozitív pszichológiai fogalmakkal kapcsolatban gyakran az az érzés támadhat, hogy nagyon általánosak, mindenki ismeri őket, még tudománytalannak is hangozhatnak. Azonban az elmúlt közel húsz évben ezeket a mindennapinak hangzó jelenségeket nagyon is pontosították, mérhetővé tették, megvizsgálták a személyiségben, az ember viselkedésében betöltött lehetséges szerepeiket, és egyre többet tudunk arról is, hogy milyen más tényezők befolyásolják ezen erények jelenlétét és működését.

Úgy tűnik ezek alapján, hogy a reménynek két fő összetevője van. Mindkettő a tervezéssel, a cél elérésével van összefüggésben. Az egyik komponens az a képességünk, hogy célunk elérésére egy tervet tudunk felállítani, a másik pedig, hogy megvan a motivációnk (mozgatórugónk, tettrekészségünk), hogy ezt a tervet véghez is vigyük. Tudományosan megfogalmazva ez a remény. Hogy hangzik?

Aztán még azt is tudjuk róla, hogy lehet erős meg gyenge, és akkor a legerősebb, ha egy fontosnak tartott célunk elérésének valószínűsége közepes. Tehát se nem túl valószínű, se nem teljesen lehetetlen – reménytelen, ugye. Az, hogy egy célt elérhetőnek gondolunk vagy sem, azt egy sor tényező befolyásolja. A célok és a megoldandó problémák gyakrabban inkább összetettek.

Például egy fiatal egyetemista nagyobb függetlenséget szeretne szüleitől, el szeretne költözni otthonról. Vagy valaki elbizonytalanodik a hivatását, karrierjét illetően és azon gondolkodik, hogy merre, hogyan tovább? Ezek elég összetett, bonyolult problémák és ennek megfelelően részletes tervekre is van szükség. Ezekhez pedig szükség van a komplex kérdések kezelésének képességére, hogy képesek legyünk a nagyobb, homályosabb, távolibb, ködösebb problémákat lebontani kisebb, jól meghatározható méretű lépésekre. Azt, hogy mennyire tudjuk ezt végrehajtani, függ az elvont gondolkodási képességünktől is.

Egész pontosan, a remény felcsillanásához az szükséges, hogy tudjunk felállítani egyértelmű célokat, ezekhez tudjunk megoldási stratégiákat kidolgozni, érezzünk motivációt ezek kidolgozásához és a cselekvéshez, valamint, hogy a jelentkező akadályokat inkább kihívásként észleljük.

Ezen lépések egyike sem könnyű, viszont könnyen csüggedhet el valaki a célhoz vezető úton bárhol. Lehet, hogy valaki a célt tisztán látja, de számos akadályt érez. Valaki a célt látja, de valamiért csak nem érez motivációt a cselekvéshez. Megint más motivált a cselekvésre és a célt is világosan látja, tettre kész, de közben ki tudja, hogy valójában mire is motivált.  A cél, amit százszor leírt már e-mailben a feleségének, férjének, élettársának, kimondott a szüleinek, kollégáinak, az vajon egybecseng-e a lelke mélyén lévő célokkal?

Öngyilkosság és remény

Miközben a reményre való képesség, a remény megléte, mint pozitív többlet jelenléte védőfaktor, a lélek immunitásának egyik fontos része, addig hiányának következményeivel is kell számolni. A fent olyan röviden leírt „remény stratégia” pont elég bonyolult és sok tényezős ahhoz, hogy itt-ott, vagy akár több helyen is zökkenő legyen.

Még a pozitív pszichológia megjelenése előtt felmerült, hogy a remény hiánya, a reménytelenség az öngyilkosság egyik fontos rizikótényezője. Olyannyira így van ez, hogy az öngyilkossági veszély felmérésekor (interjúban, klinikai vizsgálatban vagy tesztekben) külön, konkrét kérdés vonatkozik a reménytelenségre.

A depresszió az öngyilkosság első számú rizikótényezője. Az öngyilkos viselkedés egyik fő magyarázó modellje - a kognitív modell - szerint pedig három tényező befolyásolja a depresszív hangulat kialakulását: az egyén önmagáról kialakított negatív képe, a világra vonatkozó negatív gondolatok („az emberek igazságtalanok, a világ kiszámíthatatlan és veszélyes”), valamint a negatív jövőkép („semmi sem sikerül”).

A jövőre vonatkozó negatív gondolatok, hiedelmek pedig fokozzák a reménytelenség érzését, a depressziós állapot jellemzője a reménytelenség. Sőt, még az is valószínűsíthető, hogy a reménytelenség érzése magában jobb előjelzője az öngyilkos viselkedésnek, mint a depresszió.

A reménytelenség továbbá gátolja a segítségkérést is. A reménytelenséget átélő ember a világot veszélyesnek, az embereket elutasítónak, saját képességeit rossznak érzékeli, inkább érzi egyedül magát, ezért – érthető módon – segítséget is nehezebben fog kérni, hiszen reménytelensége ebben is meggátolja. Arról pedig korábban már itt a blogon is írtunk, hogy az elszigeteltség érzése, az egyedüllét az öngyilkossági veszélyt növeli.

Remény a reménytelenség érzésének csökkentésére

Depresszióban a reménytelenség felerősödik, a célok, a tervek bizonytalannak érződnek, a feladatok hatalmasnak látszódnak. Ha a kognitív pszichológia modelljét vesszük alapul, vagyis, hogy a depresszió, a reménytelenség elsősorban kognitív (azaz információfeldolgozási) zavar, amely negatív érzelmeket eredményez, akkor ezen a negatív információfeldolgozási stíluson lehet korrigálni. A reménytelenség érzésének csökkenését segítheti a problémamegoldó készségek fejlesztése.

Ezt célozza meg egy nyolc lépcsős, nyolc alkalombólból álló tréning, a Problémamegoldó Tréning (PMT). Célja a pozitívabb probléma orientáció kialakítása, amely alapján a személy úgy élheti meg, hogy az előtte tornyosuló feladatok, célok átláthatóbbak, megközelíthetőbbek, saját magát képesebbnek érezheti ezek kezelésében (itt egy Prezi prezentáció a Problémamegoldó Tréningről).

Az öngyilkosság, önsértés megelőzésében szükség esetén a gyógyszeres terápia mellett a megfelelő pszichoterápiának is fontos szerepe van, erről itt olvashat. Itt pedig bővebben olvashat a problémamegoldó térningről és a dialektikus viselkedésterápiáról.

Ha ön vagy valaki a környezetében krízishelyzetben van, hívja mobilról is a 116-123 ingyenes lelkielsősegély-számot! 

-BM

Sándor Mária fekete ruhás ápolónő öngyilkossági kísérlete kapcsán a napokban született egy Facebook komment, ami - többek között - azt sugallja, hogy az öngyilkosság életcél, és, hogy az öngyilkosságot elkövető ember az nem is ember.

Ez a sok helyre eljutó komment, és az erre érkezett reakciók sok, az öngyilkossággal kapcsolatos témát vetnek fel.  Mi a baj az ilyen kommentekkel? Mit tükröznek? Miért probléma az, ha gyávának vagy éppen bátornak címkézünk egy öngyilkos embert?

Stigmák

Az öngyilkosságot elkövetők vagy megkísérlők stigmatizációja sajnos nagyon erős és szívós. Sok és erős érzelem tartja életben ezeket. Az a tapasztalatom, hogy még az öngyilkosságot megkísérlők is gyakran használnak magukkal kapcsolatban bíráló, ítélkező szavakat, amelyek jól tükrözik egyébként a rájuk irányuló társadalmi stigmákat. Például, hogy „az öngyilkosság bátor dolog”. De ennek az ellenkezőjét is szokták mondani: „aki öngyilkosságot kísérel meg, az gyáva”.

Sok minden mellett az a gond ezekkel a megjegyzésekkel, hogy az érzésekről, érzelmekről, a tetteket mozgató rugókról elterelik a figyelmet a morálisra, erkölcsire, az ítéletekre. Ezek mind fontos szintjei a dolgoknak, megvan a hely és idő, amikor ezekről lehet gondolkodni. De, ha öngyilkosságról van szó, akkor ezek az erkölcsi ítéletek távolra visznek az embertől. Attól is, aki öngyilkosságot kísérelt meg, követett el, és attól is, aki ezt barátként, férjként, feleségként, osztálytársként, munkatársként átélte.  

Végső soron mindig érdemes észben tartani, hogy az öngyilkos emberek nem „gyávák”, nem „önzőek”, se nem „gyengék” vagy „bátrak”, hanem apák, anyák, fiúk, lányok, nagyszülők, munkatársak, osztálytársak, unokatestvérek, férjek, feleségek, akik lelki fájdalmakat éltek át, szerették őket és most sokaknak hiányoznak.

Életcél az öngyilkosság? Miért akarhatja valaki megölni magát?

Az öngyilkosságot orvosi, pszichológiai, szociológiai, filozófiai elméletek is próbálják magyarázni. Csak pszichológiai elméletből van 10-15, amelyek mindegyike a viselkedés egy-egy oldalát megragadva próbálja magyarázni az öngyilkos viselkedést.

Az egyik legrégebbi ilyen pszichológiai elmélet szerint az, aki öngyilkosságot kísérel meg elkövetni, azért teszi, mert hatalmas dühöt érez saját magával szemben, olyannyira erős dühöt, hogy saját énjét próbálja elpusztítani.  Azt is mondhatjuk, hogy ilyen esetekben a harag, düh, agresszió, indulat nem kifelé irányul (valakire vagy valamire), hanem befelé, a saját szervezet, az én felé. Ezzel egyébként, hasonló alapokon, együtt jár a melankólia, a depresszió tartós érzése is. Ismert, hogy az öngyilkosság egyik elsőszámú rizikótényezője a kezeletlen depresszió.

Más elméletek a reménytelenség érzését, az egyedüllétet (izolációt), a problémamegoldó készség csökkenését gondolják központinak az öngyilkos viselkedésben.

Düh a másik oldalon is

Egyáltalán nem ismeretlen az, amit a fent említett Facebook bejegyzésben lehet olvasni. A stigmákon túlmenően ebben is megjelenik a düh, az indulat, az elutasítás – feltételezhetően habitustól függően pedig a lenézés, leértékelés, gúny is.

A tapasztalat is azt mutatja, hogy akár segítőként (orvos, pszichológus, terapeuta, nővér), akár hozzátartozóként, ismerősként, kollégaként szembesülni valakinek az öngyilkosságával vagy öngyilkossági kísérletével: jelentős dühöt, indulatot tud kiváltani.  Legyen szó szakemberről vagy az öngyilkos ember környezetében más személyről, egy ilyen esemény mindenkiben a tehetetlenséget, a veszélyeztetettség, a kontrollvesztettség érzését tudja kiváltani. Szerencsésebb esetben ez nem fordul tettbe (pl. egy komment megírásába), hanem gondolkodásba, együttérzésbe, együtt gondolkodásba, részvétbe, önreflexióba. Szóval valami olyanba, ami nem sérti a másikat és feltételezhetően vele együtt sok ezer másik embert.

Sokan érintettek, egy komment sokakat érint

Ha azon vesszük észre magunkat, hogy öngyilkossággal kapcsolatban elkezdünk ítélkezően gondolkodni (írni, beszélni), akkor az azt jelentheti, hogy már épp nem az emberről, az érzésekről, a megértésről gondolkodunk.

Minden öngyilkosságot elkövető vagy megkísérlő ember tette 6-8 másik embert érint közvetlenül (családtagokat, barátokat, munkatársakat…). Mivel Magyarországon évente 2000 befejezett öngyilkosság és kb. 35-40 ezer öngyilkossági kísérlet van, ezért sajnos nagyon sok érintett családtag, barát, munkatárs is van.  Egy ilyen komment szomorúságot, szégyent, félelmet, dühöt ébreszthet bennük. 

Ha ön vagy valaki a környezetében krízishelyzetben van, hívja mobilról is a 116-123 ingyenes lelkielsősegély-számot! 

-BM