Az utóbbi bejegyzésekben így vagy úgy a pszichoterápia került fókuszba. Ebben és a következő rövidebb posztokban is a pszichoterápiákról lesz szó, de most nem az öngyilkosság megelőzése szempontjából, hanem általánosabban. A mostani a kezdetekről fog szólni, aztán egy következő a pszichoterápiákról áttekintően, és lesz még kettő, ami egy-egy nagyobb pszichoterápiás irányzatot mutat be röviden.

A pszichoterápia története
 

Szigorúan véve a pszichoterápiának alig több mint száz éves története van. Nem köthető azonban egyetlen ponthoz a pszichoterápia mint önálló szakma megszületése, és a mai napig változik, fejlődik, alakul és keresi a helyét.

Ahogy Szőnyi Gábor  is megjegyzi tankönyvében, kérdéses, hogy lehet-e a pszichoterápia történetéről beszélni, ugyanis az ezzel foglalkozó szakirodalomban is inkább egy-egy irányzat, iskolaalapító személy történetével, munkásságával találkozunk. Mégis, azt lehet mondani, hogy a pszichoterápia közvetlen előzménye valahol a 19. században található. Megelőlegezve az alábbiakat, a pszichoterápiára igaz az a megállapítás, mint ami egyébként magára a pszichológiára is: rövid múltja van és hosszú története.

Testi betegségek és hipnózis

A pszichoterápia létrejöttében fontos szerepet játszott az a tény, hogy az orvosláson belül a lelki zavarok, kórképek önálló kutatási, érdeklődési területté váltak. A pszichés zavaroknak az orvosi tudományok közé emelkedésében lényeges mozzanat volt a hipnózis (elsősorban francia orvosok, mint Bernheim és Charcot nyomán), ami lehetővé tette a lelki betegségek (akkoriban főként a hisztéria, neurózis) szakszerű, módszeres tanulmányozását és kezelését, teret kialakítva ezzel a gyógyítási gyakorlat fejlődésének.

Ebben az időszakban került előtérbe az orvos betegre gyakorolt befolyásoló szerepe és a kapcsolati rapport fontossága (Franz Anton Mesmer nyomán), ami szorosan kötődött a hipnózis technikájának kidolgozásához.

A magánpraxis kialakulása

A 19. Század végén Sigmund Freud bécsi orvos volt az, aki új pszichológiai elmélet (pszichoanalitikus személyiség és fejlődéselmélet, pszichopatológia) és módszertan (a szabad asszociáció technikája) kidolgozásával megalapozta az első szakpszichoterápiát (a pszichoanalízist), és ezzel modellt is adott a nem sokkal később megjelenő irányzatok számára. Kialakult a pszichoterápiák ma ismert formai kerete, amelyben a terapeuta szaktudását biztosítja a páciensnek, a megbeszélt időben és anyagi feltételek mellett, terápiás egységek (ülések) során, a páciens aktív részvételével egy olyan munkamódban, amely kimondottan és kizárólag pszichológiai.

A "három nagy erő": az első fő irányzatok

Az 1900-as évek elején a pszichoanalízis egyre jobban terjedt. Az irányzathoz csatlakozók közül páran kiváltak és önálló, de a pszichoanalízis elméleti és/vagy módszertani alapjaihoz bizonyos mértékben kapcsolódó önálló irányzatokat hoztak létre, amelyeket összefoglalóan mélylélektani iskoláknak nevezünk. Így jött létre a két világháború között a Carl Gustav Jung által alapított “jungi analízis”, Alfred Adler által létrehozott individuálpszichológiai irányzat. De a pszichoanalízis köpenyéből bújt ki a 20. Század első felében mai napig népszerű tranzakció-analízis (Eric Berne), az egzisztencia-analízis vagy logoterápia (Viktor Frankl), a lacanizmus (Jacques Lacan) is.

Ettől az időszaktól, tehát a 20. Század első évtizedeitől kezdődően számos pszichoterápiás iskola jelent meg. A legtöbbjük azonban néhány nagyobb irányzathoz köthető elméleti és/vagy módszertani alapon is. A fent említett pszichoanalízisen kívül ilyen nagyobb irányzat (“erőnek” is mondják) a Carl Rogers által megalapított személyközpontú vagy humanisztikus iskola és a viselkedés és kognitív terápiás irányzat.

Talán zavaros lehet a kép, ha valaki a pszichoterápiás irányzatok, brand-ek között próbál eligazodni, hiszen olyan sok van. Ha azt vesszük, hogy hány iskola definiálja magát úgy, mint pszichoterápia, akkor több százról (kb. 300) beszélhetünk. Ugyanakkor azt is lehet mondani, hogy “annyi pszichoterápia van, ahány pszichoterapeuta” (Szőnyi Gábor idézett könyve, 2015), mivel minden terapeuta lérehozza saját személyiségén keresztül egyedi munkastílusát, szemléletét, kapcsolódási stílusát - ezen a szinten elmélet és gyakorlat szervesen összefüggenek egymással.