Az előző posztban arról írtam, hogy a különböző pszichoterápiák segítenek-e az öngyilkosság, öngyilkossági kísérlet megelőzésében.

Az öngyilkosság és öngyilkossági késztetések nem egyetlen pszichiátriai zavart takarnak - mint például a pánikzavar -, hanem számos mentális zavar tünetei lehetnek. Leggyakrabban hangulati zavarokhoz - mint depresszió, bipoláris depresszió (régebbi nevén mániás depresszió) -, borderline személyiségzavarhoz társulnak, de gyakori poszttraumás sztresszavarban (PTSD) és a különböző szorongásos zavarok esetében is. Ezekre - és számos más - mentális zavarra ma már sokféle hatékony pszichoterápiás kezelési módszer/protokoll áll rendelkezésre.

De miért van az, hogy sokan mégsem kérnek segítséget, mégsem keresnek fel terapeutát (a "pszichológus" és "terapeuta" megnevezéseket most szinonímaként használom), legyen szó bármilyen lelki problémáról is? 

Ennek sokféle okat lehet, de az egyik ilyen érthető ok, hogy ami ismeretlen, amivel még nem találkozott valaki, attól félhet. Bizonytalanságérzést, szorongást kelthet már arról töprengeni is, hogy mi fog egy számára eddig ismeretlen helyzetben történni. Mit kell mondani, hogy fogja megfogalmazni a problémáit, mit fog kérdezni a pszichológus, mit fog szólni a környezete, ha megtudja, hogy terápiába jár? Elég nagy a "baja" ahhoz, hogy terápiába járjon?

A mítoszok és stigmák ereje nagy

Ezzel együtt azonban az a tapasztalatom, hogy ezért a bizonytalanságért számos terápiával és a pszichológusokkal, tanácsadókkal kapcsolatos tévhit, mítosz a felelős. Ezek a terápiás tévhitek pedig sajnos hozzájárulnak a stigmák kialakulásához -, ahogy az öngyilkossággal kapcsolatban is -, amik a segítségkérő emberre tapadhatnak.

Ha korábban már fontolgatta, hogy terápiás segítséget kérne egy szakembertől, de elbizonytalanodott, megijedt valamitől, akkor mindenképpen olvassa el az alábbiakat - lehet, hogy pont köztük van az, amitől félt és ami meggátolta eddig abban, hogy segítséget kérjen.

1. mítosz: "Nagyon függővé fogok válni a terápiától, és nem leszek majd képes abbahagyni."
 

A valóság: A pszichoterapeuta valóban egy fontos személlyé válik az ember életében a közös munka során, különösen, ha egy hosszabb, feltáró jellegű terápiáról (mint pl. a kliens-központú vagy pszichoanalitikus terápiák) van szó.
 
Ugyanakkor az emberek általában akkor keresnek terápiás segítséget, amikor a dolgok tartósan, visszatérően rosszra fordulnak az életükben. Ilyenkor a szabadságérzetüket, spontaneitásukat jelentősen csökkenti az, ahogy dolgoznak, család életük és kapcsolataik is akadozhatnak, a régi, jól ismert köröket futhatják ezen területeken.
Ha pszichoterápiát kezd valaki, akkor egy intenzív, fontos, és akár hosszabb ideig tartó kapcsolatot kezd. De mindennek a végső célja, hogy az illető függetlenebbnek élje majd meg magát, gondolkodása, érzései, viselkedése tudattalan mintáitól szabadabbak lesznek.
 

Ha a pszichoterápia, melyben részt vesz, soha véget nem érőnek tűnik az Ön számára, akkor érdemes alaposabban utánajárni, mi lehet ennek az oka. A társadalombiztosítás által finanszírozott terápiák eleve előre megszabott idejűek, limitáltak. Ha lehetősége van magán úton egy időben nem kötött, nyílt végű terápiába járni, akkor a terápiás folyamatnak természetszerűleg érezheti az elejét, közepét, végét. Ha pedig a terápiás folyamat időben nyitott, akkor előreláthatólag inkább évekig, mint hónapokig fog tartani. Általában a terapeuta és a páciens is érzik és megegyeznek abban, hogy mikor érkezett el az idő a lezáráshoz, és megbeszélnek egy konkrét időpontot, amikor befejezik a terápiát.
Ez nem azt jelenti, hogy könnyű elválni valakitől, akivel ilyen intenzíven dolgoztunk együtt és akivel idő közben szoros kapcsolat alakul ki. Ám a terápia befejezése és annak meggyászolása szintén fontos részei a folyamatnak.

2. mítosz: "A pszichológus bölcs, teljesen rendben van magával, 'egyben van', a lelki egyensúly csúcsán van."

A valóság: közhely, de igaz, hogy a terapeuta is ember. A kultúránk, társadalmunk a terapeutákat speciális képességekkel, tehetséggel, bölcsességgel és belátással ruházta fel, feltételezve, hogy a terapeuta egy olyan guru, aki születésétől, adottságaitól fogva nagyon "egyben van", saját érzéseiről, gondolatairól, viselkedéséről mindent tűéles pontossággal tud és hát "be is vállal" mindent az életben, mert megteheti. Az is igaz, hogy vannak terapeuták, akik tesznek is ezért a képért és így is tűnhetnek fel.

De hogy tisztázzuk: a pszichológus sem, mint ahogy a legtöbb ember sem úgy indult az életben, hogy "minden klappol", teljes a nyugalom és stabilitás. Sok terapeutának pont hogy megvan a saját története, a saját problémái. Az, hogy ezek mennyire vannak jelen az életében, mennyire küzd ezekkel a jelenben is, az nagyon függ attól, hogy mennyi és milyen terápiába járt saját maga is.

De miért tekintenek az emberek így a terapeutákra? Talán azért, mert gyerekként - és még elég sokáig utána - úgy növünk fel, hogy felnézünk valakikre, akik nagyobbak, erősebbek, okosabbak nálunk, nagyobb a hatalmuk. Mindannyian úgy kezdjük az életünket, hogy ilyen - bizonyos szempontokból - elérhetetlen és megközelíthetetlen figurákkal vagyunk körülvéve. A matek tanárral, aki bármikor kihívhat a táblához felelni, az edzővel, aki kiküldhet futni esőben és hóban, és persze szülőkkel, akiknek a szava sokat számít, akik betartatják a rendet és rákérdeznek, hogy megírtuk-e a másnapi házifeladatot.

De ahogy telik az idő, a 20-as 30-as éveinkre rájövünk, hogy mindenki egy kicsit - így vagy úgy - el van fuserálva. Mindenkinek vannak hiányosságai, nem olyan túl jó tulajdonságai vagy éppen egyenesen vannak fura, kibírhatatlan dolgai. És ezekre rájönni csalódás, amit megélni fájó tud lenni, és - észrevétlenül is - nyomot tud hagyni mindenkiben. Amikor pedig terapeuta-választás előtt állunk, akkor mindenki vissza szeretne kapni ebből az elvesztett ideálból valamit - egy kis kárpótlást szeretnénk kapni. Ez a világ legtermészetesebb dolga. A magukat guruként, mindentudóként feltüntető terapeuták, a Dr. Phil típusúak nem segítik ennek a stigmának a megváltoztatását.

Erre a stigmára - mint sok másikra is - a médiának nagy hatása van. A Terápia sorozat (magyar változata legalábbis) szerintem a terapeutának megmutatja az emberi, esendő oldalát is, aki ugyanolyan érzésekkel, belső vívódásokkal küzd, mint bárki más. Hibázik, kétségek gyötrik, megbánja bizonyos lépéseit, képes őrlődni, szenvedni, van magánélete. Ez mind a 2. mítosz ellen hat.

3. mítosz: "A terápia nagyon hosszú lesz, soha véget nem érő, és egy vagyonba fog kerülni."

A valóság: a terápiák különböző hosszúságúak. A néhány alkalmas konzultációtól és 8-10 alkalmas rövid terápiától kezdve az egy évig tartókig van mindenféle hosszúságú, akár évekig is tarthat egy hosszú, úgynevezett feltáró terápia.  Egy 2010-es tanulmány szerint -, ami az American Journal of Psychiatryban jelent meg - a terápiába járók közel fele jár 3-10 alkalmat, és tízből egy ember jár csak 20 alkalomnál többet. Több dolog is befolyásolja a terápia hosszát: például a hozott probléma, ami miatt valaki terápiás segítséget kér; ennek a problémának a súlyossága; a terapeuta által használt módszer. 

Az is ismert, hogy az emberek 20-57%-a az első terápiás órát (amit úgy neveznek, hogy "első interjú", "első találkozás") követően sosem jelentkezik újra, nem kezdi el a terápiát. További 37-45% pedig összesen két alkalommal jelenik meg.

Ami a terápia árát illeti: terápiába járni nem olcsó, ez tény. Sok mindentől függ, és sok minden befolyásolja, de átlagosan 7000 és 10000 forint közötti összegbe kerül egy 50 perces egyéni terápiás ülés. Ha heti egy alkalommal jár valaki terápiába, akkor valószínűbb, hogy a fenti összeghatár felső végéhez közelebbi összegbe fog kerülni az óradíj, de van, hogy akár jelentősen is többe. Az árat a terápia hossza is befolyásolja: egy 8-10 alkalmas terápia óradíja valószínűleg több lesz, mint ha valaki egy vagy több évig jár. Azt is érdemes tudni, hogy sajnos az óradíj összege a terapeuta tapasztalatának és készségeinek nem feltétlenül jó jelzője, mivel sokféle terapeuta dolgozik, és jelenleg a pszichológiai tanácsadás, pszichoterápia (és más hasonló terápiás forma) mint szakmai tevékenység kevéssé szabályozott és ellenőrzött. A terapeuta kiválasztásakor ezért javasolt körültekintően eljárni és rákérdezni, hogy hol és miben képződött a szakember, és mióta dolgozik terapeutaként.

Bár Magyarországon még egyáltalán nem elterjedt sajnos, de vannak olyan intézmények, ahol társadalombiztosítási (TB) alapon lehet terápiába járni. A tapasztalatok szerint ezeken a helyeken jól képzett szakemberek nyújtanak magas színvonalú pszichoterápiás segítséget. Ezen helyek, intézmények listáját itt olvashatja.

4. mítosz: "A terapeuta hibáztat majd, lenéző lesz, kikérdez, és még lehet, hogy kiabál is majd velem."

A valóság: nagyban Csernus doktor tévébeli szerepléseinek köszönhető ez a hamis terapeuta-kép, ami miatt a legtöbb terapeuta, pszichológus, segítő foglalkozású szakember nem táncol örömében - legszívesebben kitörtölnénk az emberek emlékéből ezt a terapeuta-stigmát. Valószínű, sokakban mély nyomokat hagyott ez a stílus és a 4. mítosz elég erősen tarthatja magát. Sokféle kép él az emberek fejében arról, hogy milyen egy terapeuta - állítólag sokan csendben ülő, hümmögő figurának gondolják.

De ha nem megaláz, kikérdez, kiabál, hibáztat a terapeuta, és nem csak hümmög, akkor pontosan mit csinál? Erre nem könnyű válaszolni, mert sokféle módszerrel dolgozó terapeuta van, de mindenek előtt a terapeuta is ember (lásd a 2. mítosz cáfolatát), akinek megvan a saját stílusa, személyisége. Saját tapasztalataim szerint egy terapeuta leginkább abban segít, - arra tanít, ha úgy tetszik -, hogyan fogadja el valaki az érzéseit, vágyait, igényeit, mind e közben pedig hogyan legyen nyitott, kíváncsi a világ és saját dolgai iránt. Sokan azért jönnek terápiába, mert van magukban egy rész, amit nem szeretnek, vagy egyenesen gyűlölnek és meg akarnak szabadulni ettől a résztől. A terapeuta abban segít, hogy ezt a részt megértse a páciens; ha nagyon erős, mindent elsöprő ez a negatív rész, akkor segít abban is, hogy a sok düh, félelem, önhibáztatás elviselhetőbb legyen, és, hogy ez a negatív rész is meghallgatásra, megértésre kerüljön. 

Bármi is legyen a terapeuta stílusa, módszere, személyisége, a terápiás folyamat soha sem tartalmazhat hibáztatást, szégyenkeltést.

Egy anekdota jut eszembe arról, hogy "milyen a terapeuta". Amikor Carl Rogers (1902-1987) egyik kliensét, aki történetesen vízvezetékszerelő volt, megkérdezték, hogy milyen terapeutának tartja Rogers-t (tudott-e segíteni neki, empatikus volt-e stb.), akkor azt válaszolta, hogy "nézzék, nem tudom, hogy milyen terapeuta, de hogy a vízvezetékszereléshez nagyon ért, az biztos." Rogers közismerten empatikus, nagyon elfogadó, támogató terapeuta volt, olyan, aki rá tudott hangolódni a klienseire. Ez sok mindenben megjelenhet, de az egyik az is lehet, hogy megtalálta velük a közös hangot - "egy nyelvet beszéltek".

5. mítosz: "A gyenge és őrült emberek járnak terápiába."

A valóság: leggyakoribb tapasztalat az, hogy ez a mítosz a legerősebb visszatartó erő, hogy valaki terápiás segítséget kérjen. Erősen tartja magát az a stigma, hogy ha pszichológushoz fordul valaki, akkor az kudarc, ami azt igazolja, hogy nem tud egyedül megbirkózni a problémáival, gyenge, elesett, és hát őrült is talán.

A valóságban azonban a legtöbb terápiás segítséget kereső ember átlagos, mindenki számára ismerős problémákkal jelentkezik. Gyász, szorongás, rossz hangulat, elégedetlen a dolgaival, nehezen tudja kontrollálni a dühét bizonyos helyzetekben, nehezen alszik el és fáradtan ébred, az önbecsülése romokban egy szakítás után, nehezen szokja meg az új munkahelyét - ezek mind olyan problémák, amelyekkel az emberek terápiába járnak. És persze ezen kívül is számos olyan gond lehet, ami miatt pszichológushoz fordul valaki.

Honnan jöhet ez a mítoszt? Talán az egyik forrása kulturális: segítséget kérni a gyengeség egyik jele, mindenkinek meg kell tudnia állni a saját lábán, boldogulnia kell a saját problémáival. A lelki problémák kimutatása, kommunikálása sokszor, sok helyen hátrányos helyzetbe hozhatja az embert - iskolában, munkahelyen, közösségekben egyaránt. Persze, ez másként van a testi panaszokkal, amik sokkal elfogadottabbak, a társadalom toleránsabb is egy törött lábú vagy influenzás emberrel, mint egy evési zavarral, alkohol betegséggel, depresszióval küzdővel. Egy fekvő gipsszel az ágyban fekvő, törött lábú embernek sosem mondanánk azt, hogy "figyelj, szerintem csak igazán kéne akarnod és akkor tudnál menni kutyátsétáltatni". Ez nem igazán építené a kapcsolatunkat az adott személlyel.

Ez csak öt mítosz, tévhit volt a terápiákkal, pszichológusokkal kapcsolatban. Sokakat sokféle érzés, indok tart vissza attól, hogy problémájuk megoldásában segítséget kérjenek. Ha pont nincs köztük az, ami miatt Ön is tart, az persze nem azt jelenti, hogy az Ön mítosza igaz lenne. A tévhiteket lehet tesztelni, egy próbát megér.

(Bérdi Márk, pszichológus, Péterfy Sándor U. Kórház, Pszichiátriai és Krízis Osztály)