Ahogy ennek a posztnak az 1. részében írtam, Japánban az öngyilkossággal kapcsolatos morál egészen eltér a miénkétől. A Bioethics folyóiratban olvastam egy cikket, amiben Jerome Young ír erről a témáról. Az egészen Konfuciuszig visszanyúló szemlélet alapja a szociálisan beágyazott én (szelf), aminek bármiféle feláldozása (önfeláldozás) egy morálisan pozitív racionális cselekedetnek minősül. Ez ugye szöges ellentétben áll az öngyilkosságnak a - egyébként a japán egészségügyben is elfogadott - nyugati pszichiátriai-pszichológiai felfogásával, ti., hogy az öngyilkosság egy mentális betegség (pl. depresszió) irracionális tünete (vagy következménye). Ez nem kis feszültséget eredményez a tradicionális japán társadalom és pszichiátria között. Az, hogy ki mit gondol az öngyilkosság, mint tett racionalitásáról, ésszerűségéről, az ezzel kapcsolatos szabad akaratról, az egy későbbi poszt témája lehetne.

Amire most vissza szeretnék térni, az az a bizonyos rövidfilm a Fák tengeréről, az Aokigahara erdőről, amire a bejegyzés 1. részében utaltam. Egyébként már az kérdéses volt számomra, hogy jó-e, hasznos-e ez a rövidfilm öngyilkosságmegelőzési szempontból? Amikor először láttam, sok kérdés merült fel bennem, de az egyik az volt, hogy

kiknek érdemes ezt a filmet megnézni? Kik azok, akiknek "mindenképpen" látni kell ezt a filmet? Kik azok, akikre negatív hatással lehet, akik inkább ne nézzék meg?

Aztán, ahogy ezeken gondolkodtam - és a filmről kollégákkal beszélgettünk -, azt figyeltem meg, hogy a film (témája) negatív érzések sorát hozza elő belőlem, és az előbb megfogalmazott kétségek is valószínűleg ezekből a félelmekből, szorongásokból, elutasításból, a borzongás és kíváncsiság kettősségéből táplálkoznak. De ez nem meglepő: az öngyilkosság sokféle érzést, indulatot tud kiváltani.