Ahogy ennek a posztnak az 1. részében írtam, Japánban az öngyilkossággal kapcsolatos morál egészen eltér a miénkétől. A Bioethics folyóiratban olvastam egy cikket, amiben Jerome Young ír erről a témáról. Az egészen Konfuciuszig visszanyúló szemlélet alapja a szociálisan beágyazott én (szelf), aminek bármiféle feláldozása (önfeláldozás) egy morálisan pozitív racionális cselekedetnek minősül. Ez ugye szöges ellentétben áll az öngyilkosságnak a - egyébként a japán egészségügyben is elfogadott - nyugati pszichiátriai-pszichológiai felfogásával, ti., hogy az öngyilkosság egy mentális betegség (pl. depresszió) irracionális tünete (vagy következménye). Ez nem kis feszültséget eredményez a tradicionális japán társadalom és pszichiátria között. Az, hogy ki mit gondol az öngyilkosság, mint tett racionalitásáról, ésszerűségéről, az ezzel kapcsolatos szabad akaratról, az egy későbbi poszt témája lehetne.

Amire most vissza szeretnék térni, az az a bizonyos rövidfilm a Fák tengeréről, az Aokigahara erdőről, amire a bejegyzés 1. részében utaltam. Egyébként már az kérdéses volt számomra, hogy jó-e, hasznos-e ez a rövidfilm öngyilkosságmegelőzési szempontból? Amikor először láttam, sok kérdés merült fel bennem, de az egyik az volt, hogy

kiknek érdemes ezt a filmet megnézni? Kik azok, akiknek "mindenképpen" látni kell ezt a filmet? Kik azok, akikre negatív hatással lehet, akik inkább ne nézzék meg?

Aztán, ahogy ezeken gondolkodtam - és a filmről kollégákkal beszélgettünk -, azt figyeltem meg, hogy a film (témája) negatív érzések sorát hozza elő belőlem, és az előbb megfogalmazott kétségek is valószínűleg ezekből a félelmekből, szorongásokból, elutasításból, a borzongás és kíváncsiság kettősségéből táplálkoznak. De ez nem meglepő: az öngyilkosság sokféle érzést, indulatot tud kiváltani.

Az 1950-es évek óta kb. 500-an lettek öngyilkosok az Aokigahara erdőben, és ezzel a Golden Gate híd után a második "legnépszerűbb" hely a világon azok körében, akik önkezűleg vetnek véget az életüknek.

Ez a 2010-ben készült, japán nyelvű és angolul feliratozott rövidfilm (IMDb adatlapja), amiről most írok, ezt a helyet mutatja be, és ebben egy geológus, Azusa Hayano segít, akinek ez az erdő a munkahelye. Mivel viszonylag sok időt tölt ezen a területen, az évek során számtalanszor talált rá öngyilkosságban meghalt áldozatokra, illetve még többször találkozik olyanokkal, akik azért érkeznek az erdőbe, mert öngyilkosságra készülnek.

A film hangulatát nem könnyű leírni. Egyszerre hátborzongató, közeli, nyugodt és felkavaró. Nincs benne semmi sürgető. Azért ez jut eszembe először, mert az öngyilkosság - főleg, ha ilyen közvetlen közelbe kerül, mint téma, élmény -, akkor ösztönösen kivált az emberből valamilyen sürgetettséget, tenni akarást, most és azonnal érzést. Ez lehet több irányú, többféle érzelem által vezérelt (menekülés, eltávolodás, düh, harag, félelem, megmentés), de legtöbbször gyors cselekvésre késztető. Hayano professzoron keresztül viszont az öngyilkosság témájához való közelség-távolság olyan egyensúlya jelenik meg, ami sokféle érzést enged meg a gyors változtatni akarás sürgetése nélkül.

A film tartalma helyett inkább néhány kérdést írok le, amik nekem segítettek feldolgzni a látottakat, hallottakat:

• Milyen a film hangulata? Milyen érzéseket vált ki?
• Mi a célja a filmnek? Mi az üzenete?
• Hogy bírnám én ezt a munkát?
• Melyik rész a legfelháborítóbb/legmegrázóbb/legmegindítóbb?
• Mit tehetnének a hatóságok, hogy kevesebb öngyilkosság legyen ezen a helyen?
• Van-e köze bárkinek  (pl. Hayanonak az erdőben) ahhoz, ha valaki meg akar halni?

Ennek a posztnak az 1. részében írtam arról, hogy Japánban és mindenhol a világon, az öngyilkosság egyik nagyon fontos rizikótényezője a társas elszigeteltség. Attól függetlenül,  hogy az elszigeteltségérzés egy pszichiátriai zavar (pl. depresszió) tünete, következménye vagy oka (erről lehet vitatkozni), vagy egy akut lelki krízisben alakul ki, az öngyilkosságban központi szerepet játszik.

Ennek köze van a depresszióra nagyon jellemző reménytelenség bénító érzéséhez; ahhoz, hogy a dolgok sosem fognak jobbra fordulni, a kapcsolatok, problémák, érzelmek, gondolatok nem változnak, és teljesen egyedül vagyok ezekkel a problémákkal, mert senki sem ért(het) meg, és segítséget kérni is felesleges.

De ez nem így van. A dolgok megváltoztathatatlanságának érzése is mulandó. Az elszigeteltség érzése sem örök.

Hayano fő üzenete a film végén a szolidaritásról, gondoskodásról pontosan a végleges elszigeteltség és reménytelenség ellen szól:

"Azt hisszük, hogy egyedül halunk meg, de ez nem igaz. Senki sincs egyedül ezen a világon. Együtt kell éljünk, és gondoskodnunk kell egymásról. Én így érzem."

Bár már írtam, de most ismét hangsúlyozom, hogy felkavaró képekkel van tele a film:

(A cikk szerzője Bérdi Márk, a Péterfy Sándor Utcai Kórház Krízis Intervenciós és Pszichiátriai Osztály pszichológusa)