Tavasszal voltam egy öngyilkosság prevenciós konferencián, Szlovéniában. A konferencia utolsó napján volt egy csoportos, beszélgetős műhely, workshop.

Egy japán rövidfilmet néztünk meg az Aokigahararól. Ez a 35 négyzetkilométeres erdő a Fudzsi hegy lábánál terül el, Tokiótól kb. 2,5 órára autóval, nyugatra. Azért lehetett téma egyáltalán ez a hely, és az erről készült film egy ilyen konferencián, mert a világon ez a második hely, ahol a legtöbben követnek el öngyilkosságot (az első a San Fransisco-i Golden Gate híd).

Az 1950-es évek eleje óta megközelítőleg 500-an lettek itt öngyilkosok, az éves átlag pedig növekszik. Az erdő negatív hírnévre tett szert. A helyiek szerint három féle ember jön ebbe az erdőbe: túrázók, katasztrófaturisták, és akik nem tervezik, hogy többé elhagyják az erdőt. Az Aokigahra, adottságainál fogva elég alkalmas az elrejtőzésre, eltűnésre. Egy elég sűrű erdő (ezért havják a "Fák tengerének"), és ha valaki öngyilkossági szándékkal megy oda, akkor kicsi a valószínűsége, hogy turisták vagy a hatóságok rátalálnak. 

Az öngyilkossági krízisben az erdőbe érkezőknek a hatóságok táblákat helyeztek el. Ezek amolyan utolsó, nagyon célzott üzenetek a beszűkült, krízis állapotban lévő, elkeseredett, reményvesztett embereknek.

A táblákon olyan üzenetek állnak, mint pl. "Az élete a szüleitől kapott értékes ajándék", "Lépjen kapcsolatba a hatóságokkal, mielőtt úgy dönt, hogy meghal!" - és hasonlók. Reménytelen ilyen üzenetekkel próbálkozni? Felesleges? Pedig az van, hogy Japánban sokat tudnak az öngyilkosság megelőzésről...

Öngyilkosság megelőzés Japánban (egy kis kitérő)

A szigetországban az öngyilkossági ráta (öngyilkosság/100.000 lakos/év) 18.5, ezzel ők 2012-ben a 17. helyen voltak a világ öngyilkossági listáján (Magyarország a 16., 19.1-es rátával). Kicsit leegyszerűsítve azt is mondhatnánk, hogy hozzánk hasonló méretű náluk is az öngyilkosság, mint egészségügyi, társadalmi probléma. Persze a kérdés ennél jóval összetettebb, ami nagyrészt a kulturális különbségekkel, és az öngyilkosság egészen eltérő szociokulturális beágyazottságával függ össze. 

Japánban a 20-44 év közöttiek körében az öngyilkosság a vezető halálok, de a tizenévesek körében is egyre gyakoribb. Magyarországon egyébként a 15-39 év közöttieknél vezető halálok az öngyilkosság - 2009-es adatok szerint. Visszatérve Japánra: naponta átlagosan 70 ember vet véget az életének sajátkezűleg, a többségük - az erre vonatkozó nemzetközi arányoknak megfelelően - férfi. Minden társadalmi réteget súlyosan értintő problémáról van szó.

Japánban azonban egészen máshogy tekintenek az emberek az öngyilkosságra. Az öngyilkos viselkedés társadalmi megítélése bár változóban van, még mindíg nagy mértékben hozzájárulhat Japán kiemelkedő öngyilkossági adataihz.

"A japánok nem érzik úgy, hogy az öngyilkosság valami rossz dolog lenne, az elfogadható viselkedés részévé vált."

- nyilatkozta Masao Miyamoto pszichiáter a The Guardiannek még 1998-ban. Japán szakemberek is kiemelik ugyanakkor, hogy az öngyilkosság és a depresszió elsőszámú figyelmeztető jele a társas izoláció, a kapcsolatok elhanyagolása, az elzárkózás.

Az a felfogás azonban, hogy az öngyilkosság dicső tett, részben visszavezethető a szamurájokra és a kamikáze pilótákra. Továbbá, mivel Japán nem rendelkezik keresztény múlttal (a japánok 2.3% vallja magát kereszténynek, többségük, 50-80%-a a társadalomnak, sintó vallású) így a tiltás, ti. hogy az öngyilkosság bűn - nem létezik. A nehéz anyagi helyzetbe került, eladósodott emberek számára az öngyilkosság inkább mint felelősségteljes megoldás jelenik meg - ezt pedig már Wataru Nishida pszichológus nyilatkozta a BBC-nek.

És még egy probléma, ami a japán társadalmat talán minden más fejlett országnál jobban érint: a társas elszigetelődés. Különböző formái, mint a magányosság, az egyedülélés, a kevés társas kapcsolat, a szeretett személy, házastárs elvesztése és a válás az öngyilkossági gondolatok, kísérletek és végzetes (letális) öngyilkos viselkedés jelentős együttjárói, előrejelzői. A társas izoláció pedig epidemiológiai méreteket ölt Japánban, és a jelenséget, illetve az izoláltan élőket hikikomorinak nevezik. A Japán Egészségügyi, Munkaügyi és Népjóléti Minisztérium meghatározása szerint olyan személyekre használják ezt a kifejezést, akik nem mozdulnak ki otthonról, és legalább hat hónapon át a társadalomtól elkülönülten élnek otthonukban. A hikikomorik számát 700.000 becsülik, átlag életkoruk 31 év.

Nem egyedülálló módon, de Japánban a mentális betegségek, köztük a depresszió is még mindig tabutéma. A depresszióban szenvedők legtöbbször tartanak attól, hogy tüneteikről beszéljenek bárkinek is.

Azonban az utóbbi 10 évben komoly előrelépés történt Japánban egy egységes, nemzeti szintű öngyilkosság prevenciós stratégia kidolgozására. A Lifelink nevű nonprofit szervezeten keresztül összefogott stratégia egyik fontos eleme, hogy most már törvény kötelezi az egyes tartományokat a regionális öngyilkosság megelőző program, cselekvési terv kidolgozására.

Az egységes öngyilkosság prevenciós stratégiára jó példa, ahogy a 2011 március 11-i tóhokui földrengés és cunami traumatikus élménye nyomán kialakuló (öngyilkossági) krízist próbálták kezelni. A földrengést átélt emberek lelki krízisének segítésére széleskörű program indult. Ennek keretében készült egy szórólap, ami felhívja a figyelmet a traumatikus események után jelentkező stressz (poszttraumás stressz) megfigyelhető jeleire, tüneteire, és tanácsot ad arra vonatkozóan, hogy hogyan viselkedjünk azokkal, akiken ilyen jeleket észlelünk. Ez azért fontos intervenciós lépés, mert a traumatikus életeseményt kísérő, ill. követően stresszreakció adott esetekben poszttraumás sressz zavarrá (PTSD) alakulhat, ami pedig a növeli a depresszió kialakulását és az öngyilkossági gondolatok valószínűségét.

Természeti katasztrófák és öngyilkosság. A természeti katasztrófák nyomán kialakuló öngyilkos viselkedést (ebbe beletartozik: öngyilkossági gondolatok, öngyilkossági kísérletek, befejezett öngyilkosságok, szándékos önsértés) vizsgáló összesen 42 tanulmány áttekintő elemzése (metaanalízise) alapján az látszik, hogy a katasztrófát követő hetekben általában csökken a nem-végzetes öngyilkos viselkedések száma. Vagyis kevesebb lesz az önsértés, öngyilkossági kísérlet, öngyilkossági gondolat. Ezt a jelenséget "mézesheteknek" nevezték el a kutatók. Az ezt követő időszakra (a katasztrófát utáni hónapok) vonatkozó kutatási eredmények azonban elég heterogének, több kutatásra van még szükség annak tisztázására, hogy a természeti katasztrófák közép- hosszú távon mekkora rizikótényezőt jelentenek.

Nincs benne semmi wertheri

Visszatérve a poszt fő témájához: az említett konferencián levetített japán rövidfilm valójában egy portréfilm is. Az Aokigahara erdőben dolgozó egyik geológus mesél arról, hogy milyen öngyilkosságra készülő emberekkel beszélni; miként próbál velük kapcsolatot felvenni az erdőben; mit érez egy-egy öngyilkosság kapcsán. A filmben megszólaltatott Azusa Hayano olyan szemszögből, olyan hozzáállással beszél az öngyilkosságról, ami nem stigmatizáló, kendőzetlen, viszont nyugodt, az életet tisztelő, emberi és segítő. Gyakorlatilag saját filozófiáját mondja el életről-halálról, öngyilkosságról. Az egész nagyon személyes, mégis egyáltalán nem individualista, és azzal az érzéssel hagyja magára a nézőt, hogy nincs az öngyilkosságban semmi romantikus, semmi heroikus, egyáltalán semmi olyan, ami Goethe Werther-ének történetéből árad. A poszt második részében erről a filmről írok majd.

(A cikk szerzője Bérdi Márk, a Péterfy Sándor Utcai Kórház Krízis Intervenciós és Pszichiátriai Osztály pszichológusa)