Az öngyilkossággal kapcsolatban van egy tévhit:
"Nem szabad rákérdezni konkrétan az öngyilkossági szándékra, mert félő, hogy ez csak 'olaj a tűzre' és az illetőnek ötletet adunk ezzel".
Szóval, ez egy mítosz.
De természetesnek mondható az, hogy ha barátjánál, családtagjánál észreveszi az öngyilkossági szándék jeleit, vagy rossz megérzése van ezzel kapcsolatban, akkor felmerül a kérdés: ilyenkor jó ötlet-e bármit is mondani? Mi van, ha tévedek? Mi van, ha megharagszik rám?
Érthető, hogy tartunk vagy félünk az ilyen helyzetektől. Hosszú lelki története lehet két ember viszonyában az öngyilkosság témájának, és az azt övező lelki fájdalmaknak. Sok időn át ott lappanghat valakiben a sejtés, (meg)érzés, hogy a másik öngyilkosságot fontolgat, de sosem mert rákérdezni. Vagy talán éppen nagyon is sokszor hangzott már el egy öngyilkossági kijelentés, aminek hallatán dühöt, indulatot, félelmet érzett.
De ha valaki öngyilkosságról beszél vagy bármilyen veszélyeztető, figyelmeztető jeleket küld a környezet felé, akkor azonnali segítségre van szüksége. Minél előbb, annál jobb.
Amellett, hogy
aki öngyilkossági veszélyben van, annak szakember (pszichiáter, háziorvos, klinikai szakpszichológus) segítségére van szüksége,
a környezetnek (barátoknak, kollégáknak, családtagoknak) is fontos szerepe lehet egy öngyilkossági krízis felismerésében. Annál is inkább, mivel - legtöbb esetben - a közvetlen környezet veheti észre leghamarabb az öngyilkossági veszély figyelmeztető jeleit, így ők azok, akik ezekre a jelekre a leghamarabb reagálhatnak.
Korábbi bejegyzésekben (itt és itt) az öngyilkossági veszély figyelmeztető jeleiről és a veszély mértékének megbecsléséről írtam. Persze nehéz konkrét tanácsot adni, de az alábbiakban a HelpGuide.org és saját tapasztalataink alapján összegyűjtöttem néhány javaslatot arra vonatkozóan, hogy konkrétan milyen szavakkal kezdjünk egy beszélgetést valakivel, akiért aggódunk, illetve mi az, amit tegyünk és mi az, amit inkább kerüljünk. Vagyis egy cselekvési terv következik.
