Az öngyilkosságról mindenkinek van véleménye. Nagy érzelmeket, indulatokat tud kiváltani a téma. A történelem során mindenféle reakció született már az öngyilkosságra: harag, düh, empátia, szimpátia, lenézés, felmagasztalás, hősiesség, morális vagy vallásos megbélyegzés. Ma az öngyilkosság a szociológia, pszichológia, pszichiátria, antropológia és filozófia tárgya - mindegyik tudomány más-más fontos szemszögből vizsgálja a problémát. Az öngyilkosság vagy öngyilkos viselkedés neurológiai, genetikai háttere mellett egyre többet tudunk az öngyilkossággal együttjáró mentális állapotok jellemzőiről.
Az öngyilkossággal kapcsolatban gyakran felmerül egy (morális) probléma, amely így fogalmazható meg: léteznek olyan - környezeti és lelki - körülmények, amelyek között az öngyilkosság morálisan igazolható? És ha igen, melyek ezek a körülmények? Továbbá, meg kell-e akadályozni az öngyilkosságot? Az államnak büntetnie (kriminalizálnia) kéne az öngyilkosságot, vagy megpróbálnia megelőzni? Lehet az öngyilkosság racionális vagy megfontolt?
Ha megpróbálunk válaszolni a fenti kérdésekre, akkor fontos tisztázni, hogy
pszichiátriai, pszichológiai szempontból mindenki - vagy szinte mindenki -, aki öngyilkosságot követ el vagy akar elkövetni, mentális zavarban szenved.
A pszichés betegségek hullámzó mértékben befolyásolják a gondolkozást, az ítélőképességet, ezért ilyen állapotokban eleve kérdéses az akarat szabadsága. Olyan lelkiállapotokról van szó, amelyek nagy része kezelhető. Sok esetben (pl. depresszív hangulatzavar, borderline személyiségzavar) a betegség egyik fő szubjektív tünete a változatlanság, “beleragadottság”, reménytelenség, kilátástalanság, üresség érzése, az egyén saját maga felé forduló tehetetlen dühe, és ezekben az állapotokban megnőhet a halálvágy is.
De ezek az állapotok változnak,
és az a késztetés, hogy egy ember megölje magát, legyen bármilyen erős is, nem állandó. Egy több éves utánkövetéses vizsgálat kimutatta, hogy tíz öngyilkossággal kísérletező közül kilenc később nem öngyilkosságban fog meghalni. Erre mondhatná valaki azt, hogy “de ők biztos nem is gondolták komolyan”. Azonban egy másik, szintén utánkövetéses vizsgálatban a fentihez hasonló eredményeket találtak orvosi értelemben ‘súlyos’ (un. violens) öngyilkossági kísérletek - pl. vonat elé ugrás - túlélői esetében is.
Tehát 90%-a azoknak, akik olyan módszert választottak, mely nagy valószínűséggel alkalmas a saját élet kioltására, később (20-30 éven belül) sem próbálkoztak újra öngyilkossággal, nem öngyilkosságban haltak meg.
Ahogy Albert Camus írja a Sziszüphosz mítoszában: “Az ember ritkán lesz öngyilkos hideg megfontolásból”. Öngyilkossági késztetés felerősödésekor egy sajátos lelkiállapot van jelen, amikor minden reménytelennek látszik, a gondolkodás beszűkül, erős elhagyatottság és reménytelenségérzés alakul ki, és összességében egy éppen akkor dominánssá váló személyiségrész válik a gondolkodás és cselekvés irányítójává.
Bár sok öngyilkos személy hosszú időt tölt saját halálának megtervezésével, ugyanakkor
a végső döntés szinte mindig egy impulzív cselekedet.
Egy ilyen állapotokban elkövetett öngyilkossági kísérletkor a személynek nagyon nehéz mérlegelnie - racionálisan végiggondolnia - halálának véglegességét.
Autonómia, szabadság, racionalitás
Ha így gondolunk az öngyilkosságra, akkor a döntés, az akarat szabadsága mit jelent? Öngyilkossági szándék hallatán, ha valaki azt mondja, hogy ‘ez az ő akarata, szabadon tesz magával bármit, amit szeretne, én tisztelem az akaratának szabadságát’, akkor ezzel valójában lemond egy másik emberről. Egyetért azzal, hogy ezek a negatív lelkiállapotok értéktelenek (szemben az értékes pozitív lelkiállapotokkal), és nem fognak változni, meg lehet semmisíteni őket.
Manapság sajnos divatos a szabad akarat mindenek feletti tiszteletbentartására, és olyan pszichiáterek mint Thomasz Szasz vagy David Laing elméleteiből önkényesen válogatott gondolatokra hivatkozni a pszichés zavarok kezelése esetében, ami akár odáig is vezethez, hogy a terapeuta végignézi páciense öngyilkosságát.
Hibás összekeveri a személy önállóságát, szabadságát, autonóm döntését az éppen egy adott pillanatban uralkodó, belső és külső (környezeti) állapotok hatására dominánssá váló személyiségrésszel. Akutan olyan érzések, gondolatok, késztetések hatása alatt áll az öngyilkosságot megkísérelő ember, amely messze nem egyenlő a teljes személlyel. A megsemmisülés vágya sokszor egy meghatározott énállapothoz vagy szerephez kötődik.
A halálvágyat átélő személy leginkább a környezeti és belső (pszichés) történések feletti kontroll vesztettség élményétől szenved.
Az öngyilkossági kísérlet - nagyon sokszor - ennek a kontrollnak a visszaszerzésére irányul. Az akarat szabadságának kérdése a dolgok feletti kontroll érzésének a kérdése is egyben.
Azonban a szabadság érzése fokozatbeli kérdés. Ahogy a mentális állapotok, vagy az azokat tartalmazó éppen domináns személyiségrész is dinamikusan változik, úgy a halálvágy is.
Téves az a hiedelem, hogy az öngyilkosságot fontolgatók, öngyilkosságot megkísérlőknek nincsenek jövőre vonvatkozó terveik.
Csaknem minden túlélő arról számol be, hogy a kísérlet után, de sokszor már a kísérlet közben meggondolta magát, nem akar már meghalni, megbánta tettét. Ez történik például Az ember, akit Ovénak hívnak főszereplőjével is. Akinek a példája azért is illik ide, mert ő nem “csak” saját belső állapotaival vívódik, hanem környezetével is, és pont ez a környezet az, amely újra és újra befolyásolja Ove öngyilkossági kísérletét.
Az öngyilkosság a legritkább esetben sem egy racionális, végiggondolt, szabad cselekedet.
Nem arról van szó, hogy az öngyilkosság a személy saját pszichológiai jóllétének racionális értékelésén alapszik. Ebből az is következik, hogy az öngyilkossági kísérlet megakadályozása mellett komoly érvek szólnak, és nincs jogunk ahhoz, hogy ne tegyünk annak megakadályozása érdekében.
(A cikk szerzője Bérdi Márk, a Péterfy Sándor Utcai Kórház Krízis Intervenciós és Pszichiátriai Osztály pszichológusa)
