Ha azt kérdezzük valakitől, hogy tud-e mondani olyan operát, amiben van öngyilkosság, akkor jó eséllyel, ami biztosan eszébe jut, az Rómeó és Júlia története. Talán bizonytalan lenne az illető, hogy létezik-e Rómeó és Júlia opera, de a szerelmesek kettős öngyilkosságára határozottan emlékezne. (Amúgy létezik ilyen opera, Charles Gounod írta 1867-ben, csak nem olyan népszerű, Franciaországban is ritkán van műsoron, nálunk 2004-ben játszották utoljára az Erkelben.) Aztán tovább beszélgetve a témáról, még egy lelkes operába járó is talán csak annyit idézne fel, hogy "hát igen, sok operában van öngyilkosság", és talán még azt, hogy "Wagnernél sokan megölik magukat". És mindkettő igaz. Wagner operahősei különösen engedelmesen követik azt a rendezői utasítást, hogy hirtelen összeesik és meghal - és ilyenkor rejtélyes marad a halál oka. De azért Wagner sok hőséről tudjuk, hogy hogyan hal meg, és vannak közülök, akik maguk választják a halált.

De pontosan mi a helyzet az elmúlt századok operairodalmával - öngyilkosság terén? A drámákban tényleg sok az erőszak, önsértés, öngyilkosság? Vagy téves benyomás csak, hogy az operákban viszonylag sok a saját maga ellen forduló karakter?

Közeledik szeptember 10., az Öngyilkosság Megelőzés Világnapja (#WSPD). A 2003. óta tartott világnapnak többek között egyik célja az öngyilkossággal kapcsolatos tévhitek, mítoszok elleni harc. Sok ilyen tévhit van, Thomas Joiner ezekről egy egész könyvet is írt. 

Öt nagyon gyakori tévhit:

1. "Az öngyilkosság egy agresszív, dühös cselekedet vagy bosszú"

Bár igaz lehet, de egyáltalán nem gyakori. A düh vagy bosszúvágy rizikótényezők lehetnek. A legtöbb dühös ember sosem követ el öngyilkosságot...és az öngyilkosok nagy része nem dühből követi el tettét.

2. "A legtöbb öngyilkos ír búcsúlevelet"

Valójában háromnegyedük nem. Meglepő módon néhány búcsúlevélben a negatívak mellett pozitív érzések is megfogalmazódnak.

3. "Ha valaki meg akarja ölni magát, nem lehet megakadályozni"

Az öngyilkosság megelőzhető (pl. ennek egyik leghatékonyabb módja, ha megtanuljuk felismerni a veszélyeztető jeleket). A statisztikák azt mutatják, hogy a hidak korlátainak megerősítése, a fegyvertartás és a kiváltható gyógyszerek számának korlátozása az öngyilkosságok számának csökkenését eredményezi. A halálvágy és az élni akarás egyszerre lehetnek jelen, és egy öngyilkossági kísérlet nem jelenti azt, hogy később valaki újra próbálkozik majd. Még a legsúlyosabb depressziós személynek is vegyesek az érzései a halállal kapcsolatban, a legutolsó pillanatig ingadozik az élni és meghalni akarás között. A legtöbb öngyilkos nem akarja a halált. A lelkifájdalmat akarja megszüntetni.

4. "Csak figyelemfelketés, nem kell komolyan venni"

Gyakori tévhit, hogy "aki mondja, az úgysem teszi meg". Ha valaki öngyilkossági szándékáról, gondolatairól beszél, azt komolyan kell venni. Utánkövetéses kutatások szerint, ha öngyilkossági kísérleten már átesett személyeket bizonyos időközönkét levélben vagy telefonon szakemberek felkerestek és egészségi állapotukról érdeklődtek, akkor kisebb valószínűséggel próbálkoztak ismételten öngyilkossággal. Továbbá, az öngyilkossági veszély egyik legfőbb figyelmeztető jele az, ha valaki beszél öngyilkossági gondolatairól, esetleg szándékáról.

5. "Az öngyilkosságot elkövetők azok, akik nem voltak hajlandók segítséget kérni"

A felmérések szerint az öngyilkosságot elkövetőek 55-60%-a orvosi segítséget kér a tettét megelőző hat hónap során. Ez konkrétan azt jelenti, hogy ezek az emberek a haláluk előtti fél év során bekerülnek az egészségügyi ellátórendszerbe, azaz jelentkeznek háziorvosuknál, pszichiáterüknél stb. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy ezen alkalmakkor ők beszéltek is öngyilkossági gondolataikról. Mégis, az biztos, hogy aki öngyilkossági krízisben van, az - az esetek döntő többségében - jelzi környezetének, hogy "valami baj van".

(A cikk szerzője Bérdi Márk, a Péterfy S. u. Kórház Krízis Intervenciós és Pszichiátriai Osztály pszichológusa.)

Az öngyilkosságról mindenkinek van véleménye. Nagy érzelmeket, indulatokat tud kiváltani a téma. A történelem során mindenféle reakció született már az öngyilkosságra: harag, düh, empátia, szimpátia, lenézés, felmagasztalás, hősiesség, morális vagy vallásos megbélyegzés. Ma az öngyilkosság a szociológia, pszichológia, pszichiátria, antropológia és filozófia tárgya - mindegyik tudomány más-más fontos szemszögből vizsgálja a problémát. Az öngyilkosság vagy öngyilkos viselkedés neurológiai, genetikai háttere mellett egyre többet tudunk az öngyilkossággal együttjáró mentális állapotok jellemzőiről.

Az öngyilkossággal kapcsolatban gyakran felmerül egy (morális) probléma, amely így fogalmazható meg: léteznek olyan - környezeti és lelki - körülmények, amelyek között az öngyilkosság morálisan igazolható? És ha igen, melyek ezek a körülmények? Továbbá, meg kell-e akadályozni az öngyilkosságot? Az államnak büntetnie (kriminalizálnia) kéne az öngyilkosságot, vagy megpróbálnia megelőzni? Lehet az öngyilkosság racionális vagy megfontolt? 

Ha megpróbálunk válaszolni a fenti kérdésekre, akkor fontos tisztázni, hogy

pszichiátriai, pszichológiai szempontból mindenki - vagy szinte mindenki -, aki öngyilkosságot követ el vagy akar elkövetni, mentális zavarban szenved.

A pszichés betegségek hullámzó mértékben befolyásolják a gondolkozást, az ítélőképességet, ezért ilyen állapotokban eleve kérdéses az akarat szabadsága. Olyan lelkiállapotokról van szó, amelyek nagy része kezelhető. Sok esetben (pl. depresszív hangulatzavar, borderline személyiségzavar) a betegség egyik fő szubjektív tünete a változatlanság, “beleragadottság”, reménytelenség, kilátástalanság, üresség érzése, az egyén saját maga felé forduló tehetetlen dühe, és ezekben az állapotokban megnőhet a halálvágy is. 

De ezek az állapotok változnak,

és az a késztetés, hogy egy ember megölje magát, legyen bármilyen erős is, nem állandó. Egy több éves utánkövetéses vizsgálat kimutatta, hogy tíz öngyilkossággal kísérletező közül kilenc később nem öngyilkosságban fog meghalni. Erre mondhatná valaki azt, hogy “de ők biztos nem is gondolták komolyan”. Azonban egy másik, szintén utánkövetéses vizsgálatban a fentihez hasonló eredményeket találtak orvosi értelemben ‘súlyos’ (un. violens) öngyilkossági kísérletek - pl. vonat elé ugrás - túlélői esetében is.

Tehát 90%-a azoknak, akik olyan módszert választottak, mely nagy valószínűséggel alkalmas a saját élet kioltására, később (20-30 éven belül) sem próbálkoztak újra öngyilkossággal, nem öngyilkosságban haltak meg.

Ahogy Albert Camus írja a Sziszüphosz mítoszában: “Az ember ritkán lesz öngyilkos hideg megfontolásból”. Öngyilkossági késztetés felerősödésekor egy sajátos lelkiállapot van jelen, amikor minden reménytelennek látszik, a gondolkodás beszűkül, erős elhagyatottság és reménytelenségérzés alakul ki, és összességében egy éppen akkor dominánssá váló személyiségrész válik a gondolkodás és cselekvés irányítójává. 

Bár sok öngyilkos személy hosszú időt tölt saját halálának megtervezésével, ugyanakkor 

a végső döntés szinte mindig egy impulzív cselekedet.

Egy ilyen állapotokban elkövetett öngyilkossági kísérletkor a személynek nagyon nehéz mérlegelnie - racionálisan végiggondolnia - halálának véglegességét.

Autonómia, szabadság, racionalitás

Ha így gondolunk az öngyilkosságra, akkor a döntés, az akarat szabadsága mit jelent? Öngyilkossági szándék hallatán, ha valaki azt mondja, hogy ‘ez az ő akarata, szabadon tesz magával bármit, amit szeretne, én tisztelem az akaratának szabadságát’, akkor ezzel valójában lemond egy másik emberről. Egyetért azzal, hogy ezek a negatív lelkiállapotok értéktelenek (szemben az értékes pozitív lelkiállapotokkal), és nem fognak változni, meg lehet semmisíteni őket. 

Manapság sajnos divatos a szabad akarat mindenek feletti tiszteletbentartására, és olyan pszichiáterek mint Thomasz Szasz vagy David Laing elméleteiből önkényesen válogatott gondolatokra hivatkozni a pszichés zavarok kezelése esetében, ami akár odáig is vezethez, hogy a terapeuta végignézi páciense öngyilkosságát. 

Hibás összekeveri a személy önállóságát, szabadságát, autonóm döntését az éppen egy adott pillanatban uralkodó, belső és külső (környezeti) állapotok hatására dominánssá váló személyiségrésszel. Akutan olyan érzések, gondolatok, késztetések hatása alatt áll az öngyilkosságot megkísérelő ember, amely messze nem egyenlő a teljes személlyel. A megsemmisülés vágya sokszor egy meghatározott énállapothoz vagy szerephez kötődik.

A halálvágyat átélő személy leginkább a környezeti és belső (pszichés) történések feletti kontroll vesztettség élményétől szenved.

Az öngyilkossági kísérlet - nagyon sokszor - ennek a kontrollnak a visszaszerzésére irányul. Az akarat szabadságának kérdése a dolgok feletti kontroll érzésének a kérdése is egyben.

Azonban a szabadság érzése fokozatbeli kérdés. Ahogy a mentális állapotok, vagy az azokat tartalmazó éppen domináns személyiségrész is dinamikusan változik, úgy a halálvágy is.

Téves az a hiedelem, hogy az öngyilkosságot fontolgatók, öngyilkosságot megkísérlőknek nincsenek jövőre vonvatkozó terveik.

Csaknem minden túlélő arról számol be, hogy a kísérlet után, de sokszor már a kísérlet közben meggondolta magát, nem akar már meghalni, megbánta tettét. Ez történik például Az ember, akit Ovénak hívnak főszereplőjével is. Akinek a példája azért is illik ide, mert ő nem “csak” saját belső állapotaival vívódik, hanem környezetével is, és pont ez a környezet az, amely újra és újra befolyásolja Ove öngyilkossági kísérletét.

Az öngyilkosság a legritkább esetben sem egy racionális, végiggondolt, szabad cselekedet.

Nem arról van szó, hogy az öngyilkosság a személy saját pszichológiai jóllétének racionális értékelésén alapszik. Ebből az is következik, hogy az öngyilkossági kísérlet megakadályozása mellett komoly érvek szólnak, és nincs jogunk ahhoz, hogy ne tegyünk annak megakadályozása érdekében.

(A cikk szerzője Bérdi Márk, a Péterfy Sándor Utcai Kórház Krízis Intervenciós és Pszichiátriai Osztály pszichológusa)

Az öngyilkossággal kapcsolatban van egy tévhit:

"Nem szabad rákérdezni konkrétan az öngyilkossági szándékra, mert félő, hogy ez csak 'olaj a tűzre' és az illetőnek ötletet adunk ezzel".

Szóval, ez egy mítosz.

De természetesnek mondható az, hogy ha barátjánál, családtagjánál észreveszi az öngyilkossági szándék jeleit, vagy rossz megérzése van ezzel kapcsolatban, akkor felmerül a kérdés: ilyenkor jó ötlet-e bármit is mondani? Mi van, ha tévedek? Mi van, ha megharagszik rám?

Érthető, hogy tartunk vagy félünk az ilyen helyzetektől. Hosszú lelki története lehet két ember viszonyában az öngyilkosság témájának, és az azt övező lelki fájdalmaknak. Sok időn át ott lappanghat valakiben a sejtés, (meg)érzés, hogy a másik öngyilkosságot fontolgat, de sosem mert rákérdezni. Vagy talán éppen nagyon is sokszor hangzott már el egy öngyilkossági kijelentés, aminek hallatán dühöt, indulatot, félelmet érzett.

De ha valaki öngyilkosságról beszél vagy bármilyen veszélyeztető, figyelmeztető jeleket küld a környezet felé, akkor azonnali segítségre van szüksége. Minél előbb, annál jobb.

Amellett, hogy

aki öngyilkossági veszélyben van, annak szakember (pszichiáter, háziorvos, klinikai szakpszichológus) segítségére van szüksége,

a környezetnek (barátoknak, kollégáknak, családtagoknak) is fontos szerepe lehet egy öngyilkossági krízis felismerésében. Annál is inkább, mivel - legtöbb esetben - a közvetlen környezet veheti észre leghamarabb az öngyilkossági veszély figyelmeztető jeleit, így ők azok, akik ezekre a jelekre a leghamarabb reagálhatnak.

Korábbi bejegyzésekben (itt és itt) az öngyilkossági veszély figyelmeztető jeleiről és a veszély mértékének megbecsléséről írtam. Persze nehéz konkrét tanácsot adni, de az alábbiakban a HelpGuide.org és saját tapasztalataink alapján összegyűjtöttem néhány javaslatot arra vonatkozóan, hogy konkrétan milyen szavakkal kezdjünk egy beszélgetést valakivel, akiért aggódunk, illetve mi az, amit tegyünk és mi az, amit inkább kerüljünk. Vagyis egy cselekvési terv következik.

Ahogy ennek a posztnak az 1. részében írtam, Japánban az öngyilkossággal kapcsolatos morál egészen eltér a miénkétől. A Bioethics folyóiratban olvastam egy cikket, amiben Jerome Young ír erről a témáról. Az egészen Konfuciuszig visszanyúló szemlélet alapja a szociálisan beágyazott én (szelf), aminek bármiféle feláldozása (önfeláldozás) egy morálisan pozitív racionális cselekedetnek minősül. Ez ugye szöges ellentétben áll az öngyilkosságnak a - egyébként a japán egészségügyben is elfogadott - nyugati pszichiátriai-pszichológiai felfogásával, ti., hogy az öngyilkosság egy mentális betegség (pl. depresszió) irracionális tünete (vagy következménye). Ez nem kis feszültséget eredményez a tradicionális japán társadalom és pszichiátria között. Az, hogy ki mit gondol az öngyilkosság, mint tett racionalitásáról, ésszerűségéről, az ezzel kapcsolatos szabad akaratról, az egy későbbi poszt témája lehetne.

Amire most vissza szeretnék térni, az az a bizonyos rövidfilm a Fák tengeréről, az Aokigahara erdőről, amire a bejegyzés 1. részében utaltam. Egyébként már az kérdéses volt számomra, hogy jó-e, hasznos-e ez a rövidfilm öngyilkosságmegelőzési szempontból? Amikor először láttam, sok kérdés merült fel bennem, de az egyik az volt, hogy

kiknek érdemes ezt a filmet megnézni? Kik azok, akiknek "mindenképpen" látni kell ezt a filmet? Kik azok, akikre negatív hatással lehet, akik inkább ne nézzék meg?

Aztán, ahogy ezeken gondolkodtam - és a filmről kollégákkal beszélgettünk -, azt figyeltem meg, hogy a film (témája) negatív érzések sorát hozza elő belőlem, és az előbb megfogalmazott kétségek is valószínűleg ezekből a félelmekből, szorongásokból, elutasításból, a borzongás és kíváncsiság kettősségéből táplálkoznak. De ez nem meglepő: az öngyilkosság sokféle érzést, indulatot tud kiváltani.