A sportnak megelőző (preventív) szerepe van az öngyilkosságban. Bár a testmozgás és az öngyilkosság kapcsolata nem tisztázott még. Nem egyértelmű, hogy a sport közvetlenül a szerotonerg rendszerre hat, vagy pedig valamilyen közvetítő változón [pl. depresszió csökkentése, önértékelés növelése stb.] keresztül fejti ki a hatását. A depresszió megelőzésében és a depresszió rizikójának csökkentésében a fizikai aktivitás szerepe is jól ismert.

A sport lelki egészségre kifejtett saját magunkon is érezhető jótékony hatását kutatások is megerősítik: a sportban, fizikai aktivitásban való részvétel növeli a szubjektív jóllétet, az önértékelést. A fizikai aktivitást ezért többen az öngyilkosság egyik lehetséges preventív tényezőjének tartják.

Az alábbi bejegyzésben Balló Henrietta pszichológus ír a fizikai aktivitás és a mentális egészség kapcsolatáról.

Hétvégén olvastam egy öngyilkosságról szóló hírt, amit több portál is átvett a Borsonlinetól. Már terveztem, hogy írok egy bejegyzést az öngyilkosság hírekben való megjelenéséről, de a fenti cikk címét olvasva úgy gondoltam, hogy ez most elég aktuális...

Tavasszal voltam egy öngyilkosság prevenciós konferencián, Szlovéniában. A konferencia utolsó napján volt egy csoportos, beszélgetős műhely, workshop.

Egy japán rövidfilmet néztünk meg az Aokigahararól. Ez a 35 négyzetkilométeres erdő a Fudzsi hegy lábánál terül el, Tokiótól kb. 2,5 órára autóval, nyugatra. Azért lehetett téma egyáltalán ez a hely, és az erről készült film egy ilyen konferencián, mert a világon ez a második hely, ahol a legtöbben követnek el öngyilkosságot (az első a San Fransisco-i Golden Gate híd).

Az 1950-es évek eleje óta megközelítőleg 500-an lettek itt öngyilkosok, az éves átlag pedig növekszik. Az erdő negatív hírnévre tett szert. A helyiek szerint három féle ember jön ebbe az erdőbe: túrázók, katasztrófaturisták, és akik nem tervezik, hogy többé elhagyják az erdőt. Az Aokigahra, adottságainál fogva elég alkalmas az elrejtőzésre, eltűnésre. Egy elég sűrű erdő (ezért havják a "Fák tengerének"), és ha valaki öngyilkossági szándékkal megy oda, akkor kicsi a valószínűsége, hogy turisták vagy a hatóságok rátalálnak.

Nemrég egy kollégám a kezembe adott egy új könyvet, ami bemutat egy öngyilkossági kísérleten átesetteknek kidolgozott 4-6 alkalmas terápiát. A módszer tele van olyan írásos anyagokkal, amik közvetlenül a pácienseknek szólnak. Ezek azt segítik, hogy a páciens jobban megértse, mi történik vele, mi az az öngyilkosság, hogyan alakul ki a krízis állapot, milyen veszélyeztető, rizikó tényezők vannak stb.

(Zárójelben megjegyezném, hogy nem éppen könnyű feladat érthetően, megbízható módon tudást átadni mentális-, lelki egészséggel kapcsolatos témában. Ezt a műfajt hívják egyébként pszichoedukációnak, és először 1911-ben vezette be a fogalmat John E. Donley, de igazából 1980-tól terjedt el a pszichoterápiában, pszichiátriában C.M. Anderson nyomán.)

Szóval, ebben a könyvben az öngyilkosságot, az öngyilkossági kísérlet körüli állapotot - tehát az éppen zajló öngyilkossági krízis állapotát - a lelki fájdalom összetett jelenségének a segítségével ismertetik. Szerintem ezzel sikerül az öngyilkosság egyik központi, nagyon szubjektív, lényegi oldalát megragadniuk a szerzőknek. A lelki fájdalom elég plasztikus fogalom, eléggé élményjellegű, mégis, jól körülírható fogalom ahhoz, hogy közelebb vigyen a témánkhoz, az öngyilkosság jelenségének megértéséhez.

Van egy olyan szabály, ami ennek a posztnak és az egész blognak a fő mottója lehetne:

Minden öngyilkossági kijelentést komolyan kell venni.

Tévhit az, hogy "aki mondja, úgysem teszi meg", "csak manipulál".