Ha azt kérdezzük valakitől, hogy tud-e mondani olyan operát, amiben van öngyilkosság, akkor jó eséllyel, ami biztosan eszébe jut, az Rómeó és Júlia története. Talán bizonytalan lenne az illető, hogy létezik-e Rómeó és Júlia opera, de a szerelmesek kettős öngyilkosságára határozottan emlékezne. (Amúgy létezik ilyen opera, Charles Gounod írta 1867-ben, csak nem olyan népszerű, Franciaországban is ritkán van műsoron, nálunk 2004-ben játszották utoljára az Erkelben.) Aztán tovább beszélgetve a témáról, még egy lelkes operába járó is talán csak annyit idézne fel, hogy “hát igen, sok operában van öngyilkosság”, és talán még azt, hogy “Wagnernél sokan megölik magukat”. És mindkettő igaz. Wagner operahősei különösen engedelmesen követik azt a rendezői utasítást, hogy hirtelen összeesik és meghal - és ilyenkor rejtélyes marad a halál oka. De azért Wagner sok hőséről tudjuk, hogy hogyan hal meg, és vannak közülök, akik maguk választják a halált.

De pontosan mi a helyzet az elmúlt századok operairodalmával - öngyilkosság terén? A drámákban tényleg sok az erőszak, önsértés, öngyilkosság? Vagy téves benyomás csak, hogy az operákban viszonylag sok a saját maga ellen forduló karakter?

Egy csapat szuicidológus kutató utánanézett. A szerzők szerint azért lehet érdekes ez az egész, mert a kor szellemét tükrözve vagy azt magába sűrítve “az opera egy hiteles képet festhet az adott kor öngyilkossággal kapcsolatos hozzáállásáról.”

A kutatók fogták Matthew Boyden viszonylag terjedelmes, átfogó operakalauzát és az ebben szereplő elmúlt négy évszázad (1607-2006) opera-szövegkönyveinek kivonatát elemezték. Készítettek egy statisztikát arról, hogy hányban fordul elő öngyilkosság, öngyilkossági gondolat vagy önsértés, milyen neműek az érintett karakterek, és milyen módszert használnak tettük kivitelezéséhez. Mindezt kiegészítették még azzal, hogy az egyéb erőszakformákat (nemi erőszak, emberrablás, háború, gyilkosság) is beemelték az elemzésbe.

22%-ban van öngyilkosság

Összesen 337 opera szövegének kivonatát olvasták végig és vonták be a vizsgálatukba. (Természetesen négyszáz év alatt ennél jóval több, sok ezer opera született, a kutatók által használt szinopszis-adatbázis önkényes összeállítás, és leginkább az európai operairodalmat foglalja össze.) A kutatott operák 22%-ban fordul elő legalább egy öngyilkosság. De az operák 33%-ban van vagy öngyilkosság, öngyilkossági gondolat vagy öngyilkossági kísérlet. A befejezett öngyilkosságok 56%-át női karakter követi el. Az operák 14%-ban fordul elő nem befejezett öngyilkosság vagy öngyilkossági gondolat. A nem halállal végződő öngyilkossági kísérleteket (pl. vágás) inkább férfiak (57%) követik el.

Érdemes megjegyezni, hogy az “öngyilkossági kísérlet”, illetve a “nem végzetes öngyilkos viselkedés” (non-fatal suicidal behaviour) legalábbis nehezebben tisztázható fogalmak, ugyanis minden esetben kérdés a tett mögött meghúzódó szándék, valamint cél. Az egyik meghatározás szerint: azt a cselekedetet nevezhetjük nem végzetes öngyilkos viselkedésnek, amelyet nem szokás szerűen követ el valaki, számol tettének lehetséges következményeivel vagy számít is azokra, (hogy meghalhat vagy súlyos testi sérülést szenvedhet) és tettét ezen célok tudatában kezdi el és viszi véghez. Tehát, nem befejezett (nem halállal végződő) öngyilkosság esetén a tettet mozgató szándékról és célról mindig az adott személyt megkérdezve tudhatunk meg többet. Vagyis, ha megkérdezzük tőle, hogy “mit szeretett volna, mi történjen? Mi volt a célja?”. Azonban az, hogy a tett mögötti motivációról mit gondol, mit mond el valaki, számos dologtól függ. Befolyásolja a tett óta eltelt idő, a tett elkövetésekor megélt lelki állapot, a visszaemlékezéskori lelki állapot. De akár az is, hogy hogyan tesszük fel a kérdést, vagy az illető mit gondol arról, hogy a válaszának milyen következményei lehetnek. Visszatérő tapasztalat például, hogy egy szándékos önmérgezés után valaki a mentőben azt mondja, hogy meg akart halni, sőt, még a kórházi vizsgálatkor is ezt mondja. Ugyanez az ember néhány órával vagy egy nappal később már árnyaltabban, vagy akár nagyon másként gondolkodva tettéről azt mondja, hogy “nem biztos benne, hogy mit akart” vagy egyenesen azt, hogy “nem akart meghalni”.

Visszatérve az operákra: az öngyilkosságok három leggyakoribb módszere a vágás, önmérgezés és vízbeugrás, de négy szereplő esetében valamilyen “természetfeletti” módszer játszik szerepet. Négy operában pedig tömeges öngyilkosság volt. És tizenkét operában az öngyilkosságot közvetlenül gyilkosság előzi meg.

Egyébként a vizsgálat szerint az operák - és ez intuitíve is megállja a helyét - bővelkednek erőszakos cselekményekben, sőt, számos opera történetében szerepel háború, vagy háború alatt játszódik. 178 operában (53%) fordul elő gyilkosság, nemi erőszak, emberrablás vagy kínzás.

Operák: minden fordítva van

Úgy néz ki azonban, hogy az operahősök öngyilkos viselkedése több ponton eltér attól, mint ami a valóságban tapasztalható. Itt van például a nemek asszimetriája, ami az operák librettóiban is megtalálható, csak éppen fordítottak az arányok. Az operákban a nem halállal végződő öngyilkossági kísérleteket inkább férfiak (57%) követik el, és ez az ellenkezője a valóságban tapasztaltaknak. A statisztikák szerint ugyanis - míg több férfi hal meg öngyilkosságban, addig - a nők szignifikánsan többet kísérleteznek. Az öngyilkos operahősök nemeinek aránya szintén fordítottja a valóságban tapasztalhatónak, vagyis a való életben több férfi követ el öngyilkosságot, mint nő.

Dráma és valóság eltérnek abban is, hogy milyen módszerrel próbál véget vetni az életének egy drámai hős és egy húsvér ember. A való életben nem a vágás és önmérgezés a leggyakoribb öngyilkossági módszerek. Az operahősök tetteit - vagyis a libretto szerzőjének képzeletét - mintha itt is más rugók mozgatnák.

Talán a szerzők azért választják a vágást, mint öngyilkossági módszert ilyen gyakran, mert nagyobb drámai erővel bír, színpadon jobban megjeleníthető, jobban kifejezi a zenedráma mondandóját. Csak találgatni tudunk, de feltételezhetően a szövegkönyvek írói egyrészt a közönség igényeihez alkalmazkodva próbálják megtalálni a drámai feszültségkeltés minél megfelelőbb módjait, másrészt pedig - tudatosan vagy tudattalanul - maguk is

alkalmazkodnak a szereotípiákhoz, stigmákhoz.

Ez történhet akkor is, amikor az operákban több női szereplő fordul saját maga ellen. Ez a szerep jobban megfelel a gyenge, sebezhető, labilis nőkről szóló sztereotípiának.

Kapcsolati problémák és pszichiátriai zavarok

Az operákban továbbá - kivétel nélkül - minden esetben valamilyen párkapcsolati veszteség, szerelmi csalódás vagy erőszakos cselekmény előzi meg az öngyilkosságot/öngyilkossági kísérletet/önsértést. Ez egyáltalán nem mond ellent a valóságnak, ugyanis az öngyilkos viselkedésben gyakran kulcsfontosságú szerepet játszik valamilyen társas, párkapcsolati (interperszonális) veszteség, illetve olyan esemény, ami emlékeztet egy korábbi veszteségre. Az sem ritka a valóságban, hogy az öngyilkosság valamilyen erőszakos cselekedettel hozható összefüggésbe. Az erőszak, trauma (pl. nemi erőszak, rablás, természeti katasztrófa) következtében megjelenő akut stresszreakció bizonyos esetekben poszttraumás stresszzavarrá alakulhat át, ami az öngyilkosság egyik fontos rizikótényezője.

Ám az operák szövegkönyveiből hiányzik, vagy legalábbis felületesen jelenik csak meg az öngyilkos viselkedés figyelmeztető jeleinek másik fontos csoportja: a kezeletlen pszichiátriai tünetek, különböző mentális zavarok tünetei. A valóságban számos pszichiátriai tünet utalhat az öngyilkossági veszélyre. Mintha az operák szövegkönyvírói az öngyilkosságnak inkább a kezelhetetlenné váló társas, személyközi, és kevésbé a pszichiátria zavar oldalát mutatnák be. Erre egyébként pont ellenpélda Erkel Bánk bánjában Melinda eszelős, Opheliáéhoz hasonlítható, egyre zavartabb viselkedése (“Ölj meg engemet Bánk! ölj meg engemet) és végül kiterjesztett - kisfiával elkövetett - öngyilkossága a harmadik felvonásban (l. a lenti videot).

Az operákban ábrázolt öngyilkosságok száma egyébként a 20. században jelentősen lecsökkent, aminek az lehet az egyik magyarázata, hogy a szövegírók társadalmi felelősségérzése (ebben a témában is?) megnőtt. Bár talán túlzás lenne azt mondani, hogy az operában megjelenített öngyilkosság és a társadalomban megfigyelhető önsértő magatartás között olyan, vagy akár csak közel olyan erősségű kapcsolat lenne, ahogy az a média esetében már bizonyított. Az opera hatása messze elmerad például egy hollywoodi filmétől, még annak ellenére is, hogy évente több mint 25.000 opera előadás van a világon. Azonban, ahogy a médiában megjelenő híreknél vagy a mozifilmeknél, az operában ábrázolt öngyilkosság is leginkább azokra lehet negatív hatással, akik olyan lelki állapotban vannak, ami sérülékennyé, sebezhetővé teszi őket (vulnerábilisak).

A Papageno-hatás

És ha már operákról van szó, érdemes még megemlíteni a Papageno-hatást. Mozart A varázsfuvolájának Papagenojáról nevezték el. Papageno, szerelme, Papagéna miatti bánatában (“Rózsám, kincsem, Volt, de nincsen, Most vége, ah!”) öngyilkosságot fontolgat, azonban három fiú közbelép és megmenti az életét azzal, hogy emékeztetik: mit tehetne az öngyilkosság helyett: segítenek neki felismerni a kezében lévő megoldást. Az utolsó pillanatban sikerül lebeszélniük Papagenot az öngyilkosságról, és nem kérdés, hogy végül Papageno már nem az öngyilkosságra, hanem Papagenaval közös jövőjükről ábrándozik.  

-BM