​A WHO adatai szerint évente több mint 800.000 ember hal meg öngyilkosságban. Vagyis minden 40. másodpercben valaki véget vet az életének.

Világviszonylatban a 15-29 évesek körében a második helyen szerepelő halálok az öngyilkosság.

Magyarországon 2013-ban a KSH adatai szerint 2093-an haltak meg öngyilkosságban, és a kísérletezők száma ennek kb. a tizenötszöröse. Náluk pedig még  sokkal többen vannak azok, akik öngyilkosságon gondolkodnak. Ezeket az embereket és családjukat, kollégáikat, barátaikat egybevéve egy olyan problémáról van szó, amely közvetlenül vagy közvetve nagyon sok embert érint.

Becslések szerint minden öngyilkosság hat további embert érint közvetlenül.

És ez annak ellenére van így, hogy az öngyilkosság megelőzhető.

Az idei Öngyilkosság Megelőzési Világnap (World Suicide Prevention Day, #WSPD) témája a 'kapcsolat', 'kommunikáció', 'odafigyelés'. Ez a három szó az öngyilkosság megelőzés központi gondolatát is tükrözi.

Mit tehet Ön az öngyilkosság megelőzése érdekében?

Kapcsolat
A túlélők, vagyis az öngyilkosságban meghaltak hozzátartozóinak, barátjukat gyászolók, valamint az öngyilkossági érzésekkel küzdők támogatása, a velük való kapcsolattartás kulcsfontosságú része az öngyilkosság megelőzésének. Bár minden öngyilkosság különböző, azért vannak olyan általánosságok, amelyek segítenek az öngyilkosság megelőzésében. Azok, akik maguk is éltek már át öngyilkossági krízist, segíthetnek abban, hogy jobban megérthessük azon események, helyzetek, körülmények komplex összetételét, amelyek öngyilkossági gondolatokhoz vezethetnek, illetve amelyek megmentették őket vagy segítettek megküzdeni a problémákkal. 

A társas kapcsolatok csökkentik az öngyilkosság rizikóját, ezért életet menthet, ha odafigyelünk, erősítjük a kapcsolatunkat valakivel, aki magányos, izolálódott. A kapcsolatok minden formája, legyen az intézményes, vagy informális, személyes, segíti az öngyilkosság megelőzését.

Ahogy Azuro Hayano megfogalmazta:

Azt hisszük, hogy egyedül halunk meg, de ez nem igaz. Senki sincs egyedül ezen a világon. Együtt kell éljünk, és gondoskodnunk kell egymásról. Én így érzem.

Kommunikáció
Az öngyilkosság elleni harcban kulcsfontosságú a nyílt kommunikáció. Sok közösségben az öngyilkosság tabu téma vagy csak suttogva lehet róla beszélni. Ha el szeretnénk oszlatni az öngyilkossággal kapcsolatos téves hiedelmeket és csökkenteni szeretnénk a stigmákat, akkor olyan nyíltan kell beszélnünk az öngyilkosságról, mint bármilyen más népegészségügyi problémáról. Természetesen mindezt körültekintően kell tennünk; nem szabad az öngyilkosságot normalizálni sem. 
Bármilyen öngyilkosság megelőzési stratégia lényeges eleme az öngyilkossággal kapcsolatos megfelelő kommunikáció. Ez különösen fontos akkor, ha olyan valakivel beszélünk, aki veszélyeztetett.

Öngyilkosságról beszélni valakivel bárki számára megterhelő lehet. Ugyanakkor van néhány egyszerű tipp arra vonatkozóan, hogy miként kezdjünk bele egy ilyen beszélgetésbe. Ezek közül a legfontosabb az empátia és az ítélkezéstől mentes odafigyelés, meghallgatás. Az öngyilkossági krízisen átesettek gyakran arról számolnak be, hogy egy-egy figyelmes, odaforduló baráti beszélgetés sokat segített nekik a felépülésükben.

Az öngyilkosság megelőzés kommunikációjában fontos szerep jut a médiának. Bizonyos kifejezések, szóhasználatok - a tapasztalatok szerint - maguk után vonhatják az öngyilkosságok számának növekedését. Ugyanakkor szakemberek hazánkban is kidolgoztak olyan irányelveket a média számára, amelyek figyelembevétele segíti az öngyilkosságok megelőzését.

Odafigyelés, törődés
Azonban mind a kapcsolat, mind a megfelelő kommunikáció hatástalan akkor, ha hiányzik a törődés, az odafigyelés. Fontos, hogy a törvényhozók, a prevenciós programok megalkotói elég nagy figyelmet fordítsanak az öngyilkosság megelőzésre. Lényeges az is, hogy az egészségügyben dolgozó szakemberek, klinikusok, gondozók szintén törődjenek a jelenséggel, és kiemelkedően fontosnak érezzék az öngyilkosság megelőzését.

Végső soron pedig mindannyiunknak szükségünk van arra, hogy odafigyeljünk és törődjünk magunkkal, a saját lelki egészségünkkel. És oda kell figyelnünk másokra is, azokra, akik valamilyen krízist élnek át éppen, szenvednek valamitől, vagy megrekedtek egy állapotban.
Lehetőséget kell adnunk nekik, hogy elmondják problémáikat, történetüket. Ezen a téren sokat tanulhatunk azoktól, akik már átéltek öngyilkossági krízist.

Mindenki tehet ellene

Jelenleg 28 országnak van nemzeti szintű öngyilkosság megelőzési stratégiája. A megelőzéssel kapcsolatban a WHO által megfogalmazott üzenetek között szerepel az is, hogy a (formális és informális) közösségeknek kulcsszerepe van az öngyilkosság megelőzésében. Ennek részeként mindenki tehet azért, hogy

odafigyeléssel, törődéssel, az öngyilkosságot övező stigmák elleni harccal, valamint a gyászoló hozzátartozók támogatásával

hozzájáruljon az öngyilkosságok számának csökkenéséhez.

(A cikk szerzője Bérdi Márk, a Péterfy Sándor U. Kórház Krízisintervenciós és Pszichiátriai osztályának pszichológusa)

Az ember társas lény. Társas életet élünk. Barátainkkal, kollégáinkkal, családtagjainkkal a beszélgetéseink egy elég nagy része arról szól, hogy próbáljuk megérteni, megvitatni, hogy ki, mit és miért mondott, csinált; vagyis próbáljuk értelmezni a társas és saját belső környezetünket, lelki életünket.

Miközben ezt tesszük, mentális tulajdonságokkal ruházunk fel valakit, és mentalizációs készségünket használjuk éppen. Olyasmiről van szó, ami kulcsfontosságú szerepet játszik abban, hogy emberek vagyunk.

Ha azt kérdezzük valakitől, hogy tud-e mondani olyan operát, amiben van öngyilkosság, akkor jó eséllyel, ami biztosan eszébe jut, az Rómeó és Júlia története. Talán bizonytalan lenne az illető, hogy létezik-e Rómeó és Júlia opera, de a szerelmesek kettős öngyilkosságára határozottan emlékezne. (Amúgy létezik ilyen opera, Charles Gounod írta 1867-ben, csak nem olyan népszerű, Franciaországban is ritkán van műsoron, nálunk 2004-ben játszották utoljára az Erkelben.) Aztán tovább beszélgetve a témáról, még egy lelkes operába járó is talán csak annyit idézne fel, hogy "hát igen, sok operában van öngyilkosság", és talán még azt, hogy "Wagnernél sokan megölik magukat". És mindkettő igaz. Wagner operahősei különösen engedelmesen követik azt a rendezői utasítást, hogy hirtelen összeesik és meghal - és ilyenkor rejtélyes marad a halál oka. De azért Wagner sok hőséről tudjuk, hogy hogyan hal meg, és vannak közülök, akik maguk választják a halált.

De pontosan mi a helyzet az elmúlt századok operairodalmával - öngyilkosság terén? A drámákban tényleg sok az erőszak, önsértés, öngyilkosság? Vagy téves benyomás csak, hogy az operákban viszonylag sok a saját maga ellen forduló karakter?

Közeledik szeptember 10., az Öngyilkosság Megelőzés Világnapja (#WSPD). A 2003. óta tartott világnapnak többek között egyik célja az öngyilkossággal kapcsolatos tévhitek, mítoszok elleni harc. Sok ilyen tévhit van, Thomas Joiner ezekről egy egész könyvet is írt. 

Öt nagyon gyakori tévhit:

1. "Az öngyilkosság egy agresszív, dühös cselekedet vagy bosszú"

Bár igaz lehet, de egyáltalán nem gyakori. A düh vagy bosszúvágy rizikótényezők lehetnek. A legtöbb dühös ember sosem követ el öngyilkosságot...és az öngyilkosok nagy része nem dühből követi el tettét.

2. "A legtöbb öngyilkos ír búcsúlevelet"

Valójában háromnegyedük nem. Meglepő módon néhány búcsúlevélben a negatívak mellett pozitív érzések is megfogalmazódnak.

3. "Ha valaki meg akarja ölni magát, nem lehet megakadályozni"

Az öngyilkosság megelőzhető (pl. ennek egyik leghatékonyabb módja, ha megtanuljuk felismerni a veszélyeztető jeleket). A statisztikák azt mutatják, hogy a hidak korlátainak megerősítése, a fegyvertartás és a kiváltható gyógyszerek számának korlátozása az öngyilkosságok számának csökkenését eredményezi. A halálvágy és az élni akarás egyszerre lehetnek jelen, és egy öngyilkossági kísérlet nem jelenti azt, hogy később valaki újra próbálkozik majd. Még a legsúlyosabb depressziós személynek is vegyesek az érzései a halállal kapcsolatban, a legutolsó pillanatig ingadozik az élni és meghalni akarás között. A legtöbb öngyilkos nem akarja a halált. A lelkifájdalmat akarja megszüntetni.

4. "Csak figyelemfelketés, nem kell komolyan venni"

Gyakori tévhit, hogy "aki mondja, az úgysem teszi meg". Ha valaki öngyilkossági szándékáról, gondolatairól beszél, azt komolyan kell venni. Utánkövetéses kutatások szerint, ha öngyilkossági kísérleten már átesett személyeket bizonyos időközönkét levélben vagy telefonon szakemberek felkerestek és egészségi állapotukról érdeklődtek, akkor kisebb valószínűséggel próbálkoztak ismételten öngyilkossággal. Továbbá, az öngyilkossági veszély egyik legfőbb figyelmeztető jele az, ha valaki beszél öngyilkossági gondolatairól, esetleg szándékáról.

5. "Az öngyilkosságot elkövetők azok, akik nem voltak hajlandók segítséget kérni"

A felmérések szerint az öngyilkosságot elkövetőek 55-60%-a orvosi segítséget kér a tettét megelőző hat hónap során. Ez konkrétan azt jelenti, hogy ezek az emberek a haláluk előtti fél év során bekerülnek az egészségügyi ellátórendszerbe, azaz jelentkeznek háziorvosuknál, pszichiáterüknél stb. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy ezen alkalmakkor ők beszéltek is öngyilkossági gondolataikról. Mégis, az biztos, hogy aki öngyilkossági krízisben van, az - az esetek döntő többségében - jelzi környezetének, hogy "valami baj van".

(A cikk szerzője Bérdi Márk, a Péterfy S. u. Kórház Krízis Intervenciós és Pszichiátriai Osztály pszichológusa.)

Az öngyilkosságról mindenkinek van véleménye. Nagy érzelmeket, indulatokat tud kiváltani a téma. A történelem során mindenféle reakció született már az öngyilkosságra: harag, düh, empátia, szimpátia, lenézés, felmagasztalás, hősiesség, morális vagy vallásos megbélyegzés. Ma az öngyilkosság a szociológia, pszichológia, pszichiátria, antropológia és filozófia tárgya - mindegyik tudomány más-más fontos szemszögből vizsgálja a problémát. Az öngyilkosság vagy öngyilkos viselkedés neurológiai, genetikai háttere mellett egyre többet tudunk az öngyilkossággal együttjáró mentális állapotok jellemzőiről.

Az öngyilkossággal kapcsolatban gyakran felmerül egy (morális) probléma, amely így fogalmazható meg: léteznek olyan - környezeti és lelki - körülmények, amelyek között az öngyilkosság morálisan igazolható? És ha igen, melyek ezek a körülmények? Továbbá, meg kell-e akadályozni az öngyilkosságot? Az államnak büntetnie (kriminalizálnia) kéne az öngyilkosságot, vagy megpróbálnia megelőzni? Lehet az öngyilkosság racionális vagy megfontolt? 

Ha megpróbálunk válaszolni a fenti kérdésekre, akkor fontos tisztázni, hogy

pszichiátriai, pszichológiai szempontból mindenki - vagy szinte mindenki -, aki öngyilkosságot követ el vagy akar elkövetni, mentális zavarban szenved.

A pszichés betegségek hullámzó mértékben befolyásolják a gondolkozást, az ítélőképességet, ezért ilyen állapotokban eleve kérdéses az akarat szabadsága. Olyan lelkiállapotokról van szó, amelyek nagy része kezelhető. Sok esetben (pl. depresszív hangulatzavar, borderline személyiségzavar) a betegség egyik fő szubjektív tünete a változatlanság, “beleragadottság”, reménytelenség, kilátástalanság, üresség érzése, az egyén saját maga felé forduló tehetetlen dühe, és ezekben az állapotokban megnőhet a halálvágy is. 

De ezek az állapotok változnak,

és az a késztetés, hogy egy ember megölje magát, legyen bármilyen erős is, nem állandó. Egy több éves utánkövetéses vizsgálat kimutatta, hogy tíz öngyilkossággal kísérletező közül kilenc később nem öngyilkosságban fog meghalni. Erre mondhatná valaki azt, hogy “de ők biztos nem is gondolták komolyan”. Azonban egy másik, szintén utánkövetéses vizsgálatban a fentihez hasonló eredményeket találtak orvosi értelemben ‘súlyos’ (un. violens) öngyilkossági kísérletek - pl. vonat elé ugrás - túlélői esetében is.

Tehát 90%-a azoknak, akik olyan módszert választottak, mely nagy valószínűséggel alkalmas a saját élet kioltására, később (20-30 éven belül) sem próbálkoztak újra öngyilkossággal, nem öngyilkosságban haltak meg.

Ahogy Albert Camus írja a Sziszüphosz mítoszában: “Az ember ritkán lesz öngyilkos hideg megfontolásból”. Öngyilkossági késztetés felerősödésekor egy sajátos lelkiállapot van jelen, amikor minden reménytelennek látszik, a gondolkodás beszűkül, erős elhagyatottság és reménytelenségérzés alakul ki, és összességében egy éppen akkor dominánssá váló személyiségrész válik a gondolkodás és cselekvés irányítójává. 

Bár sok öngyilkos személy hosszú időt tölt saját halálának megtervezésével, ugyanakkor 

a végső döntés szinte mindig egy impulzív cselekedet.

Egy ilyen állapotokban elkövetett öngyilkossági kísérletkor a személynek nagyon nehéz mérlegelnie - racionálisan végiggondolnia - halálának véglegességét.

Autonómia, szabadság, racionalitás

Ha így gondolunk az öngyilkosságra, akkor a döntés, az akarat szabadsága mit jelent? Öngyilkossági szándék hallatán, ha valaki azt mondja, hogy ‘ez az ő akarata, szabadon tesz magával bármit, amit szeretne, én tisztelem az akaratának szabadságát’, akkor ezzel valójában lemond egy másik emberről. Egyetért azzal, hogy ezek a negatív lelkiállapotok értéktelenek (szemben az értékes pozitív lelkiállapotokkal), és nem fognak változni, meg lehet semmisíteni őket. 

Manapság sajnos divatos a szabad akarat mindenek feletti tiszteletbentartására, és olyan pszichiáterek mint Thomasz Szasz vagy David Laing elméleteiből önkényesen válogatott gondolatokra hivatkozni a pszichés zavarok kezelése esetében, ami akár odáig is vezethez, hogy a terapeuta végignézi páciense öngyilkosságát. 

Hibás összekeveri a személy önállóságát, szabadságát, autonóm döntését az éppen egy adott pillanatban uralkodó, belső és külső (környezeti) állapotok hatására dominánssá váló személyiségrésszel. Akutan olyan érzések, gondolatok, késztetések hatása alatt áll az öngyilkosságot megkísérelő ember, amely messze nem egyenlő a teljes személlyel. A megsemmisülés vágya sokszor egy meghatározott énállapothoz vagy szerephez kötődik.

A halálvágyat átélő személy leginkább a környezeti és belső (pszichés) történések feletti kontroll vesztettség élményétől szenved.

Az öngyilkossági kísérlet - nagyon sokszor - ennek a kontrollnak a visszaszerzésére irányul. Az akarat szabadságának kérdése a dolgok feletti kontroll érzésének a kérdése is egyben.

Azonban a szabadság érzése fokozatbeli kérdés. Ahogy a mentális állapotok, vagy az azokat tartalmazó éppen domináns személyiségrész is dinamikusan változik, úgy a halálvágy is.

Téves az a hiedelem, hogy az öngyilkosságot fontolgatók, öngyilkosságot megkísérlőknek nincsenek jövőre vonvatkozó terveik.

Csaknem minden túlélő arról számol be, hogy a kísérlet után, de sokszor már a kísérlet közben meggondolta magát, nem akar már meghalni, megbánta tettét. Ez történik például Az ember, akit Ovénak hívnak főszereplőjével is. Akinek a példája azért is illik ide, mert ő nem “csak” saját belső állapotaival vívódik, hanem környezetével is, és pont ez a környezet az, amely újra és újra befolyásolja Ove öngyilkossági kísérletét.

Az öngyilkosság a legritkább esetben sem egy racionális, végiggondolt, szabad cselekedet.

Nem arról van szó, hogy az öngyilkosság a személy saját pszichológiai jóllétének racionális értékelésén alapszik. Ebből az is következik, hogy az öngyilkossági kísérlet megakadályozása mellett komoly érvek szólnak, és nincs jogunk ahhoz, hogy ne tegyünk annak megakadályozása érdekében.

(A cikk szerzője Bérdi Márk, a Péterfy Sándor Utcai Kórház Krízis Intervenciós és Pszichiátriai Osztály pszichológusa)